Raymond E. Brown, S.S. Robert North, S.J. *

73Biblikus földrajz

Raymond E. Brown, S.S. – Robert North, S.J.[*]

Irodalom

1Általános Abel: GP. Aharoni: LBib. Alon, A.: The Natural History of the Land of the Bible, Garden City 1978. Avi-Yonah, M.: The Holy Land... A Historical Geography, Grand Rapids 1977. Baldi, D.: Enchiridion locorum sanctorum, Jerusalem 19552. Baly, D.: Geographical Companion to the Bible, New York 1963; The Geograpy of the Bible, New York 1974. Ben-Arieh, S.: „The Geographical Exploration of the Holy Land” PEQ 10 (1972) 81-92. Bodenheimer, F. S.: Animal and Man in Bible Lands, Leiden 1960. Dalman, G.: Sacred Sites and Ways, New York 1934. Du Bait, M.: Géographie de Terre Sainte, 2 kötet, Paris 1958. Frank, H. T.: Discovering the Biblical World, Maplewood 1975. Karmon, Y.: Israel, a Regional Geography, London 1971. Keel, O. és mások: Orte und Landschaften der Bibel, 4 kötet, Zürich 1982. Kopp, C.: The Holy Places of the Gospels, New York 1963. Orni, E. – Efrat, E.: Geography of Israel, Jerusalem 19662. Simons, J.: The Geographical and Topographical Texts of the Old Testament, Leiden 1958. Smith, G. A.: The Historical Geography of the Holy Land, New York 196625. Thompson, T. L.: The Settlement of Sinai and the Negev in the Bronze Age, TAVO B8, Wiesbaden 1975; The Settlement of Palestine in the Bronze Age, TAVO B34, Wiesbaden, 1979. Zohary, M.: Plants of the Bible, Cambridge 1982.

2Atlaszok Aharoni, Y. – Avi-Yonah, M.: The Macmillan Bible Atlas, New York 19772. Amiran, D. és mások: Atlas of Jerusalem, Jerusalem 1973. Baly, D. – Tushingham, A.: Atlas of the Biblical World, New York 1971. Bruce, F. F.: Bible History Atlas, New York 1982. Cornell, T. – Matthews, J.: Atlas of the Roman World, New York 1982. Elster, J.: Atlas of Israel, Amsterdam 1970. Gardner, J.: Reader’s Digest Atlas of the Bible, Pleasantville 1981. Grollenberg: AtBib; még The Penguin Shorter Atlas of the Bible, London 1978. Hammond’s Atlas of the Bible Lands (szerk. H. T. Frank) Maplewood 1984. LeMaire, P. – Baldi, D.: Atlante storico geografico della Bibbia, Roma 1955. McEvedy, C.: The Penguin Atlas of Ancient History, London 1967. May, H. G. – Day, J.: Oxford Bible Atlas, New York 19843. Monson, J. – Cleave, R.: Student Map Manual, Jerusalem 1979. Negenman, J. H.: New Atlas of the Bible (szerk. H. H. Rowley) Garden City 1969. Pfeiffer, C. F.: Baker’s Bible Atlas, Grand Rapids 1979. Rogerson, J.: Atlas of the Bible, New York 1985. Wright, G. E. – Filson, F. V.: WHAB.

3Útikönyvek:Baedeker’s Israel, szerk. O. Garner, Englewood Cliffs 1983. Carta’s Official Guide to Israel, Jerusalem 1983. Hoade, E.: Guide to the Holy Land, Jerusalem 1978, repr. 1984. Miller, J. M.: Introducing the Holy Land, Macon 1986. Murphy-O’Connor, J.: The Holy Land: An Archaeological Guide from Earliest Times to 1700, Oxford 19862. Vilnay, Z.: Israel Guide, Jerusalem 1982. Az útikönyvek értékelése: BARev 11 (6, 1985) 44-58.

Diaképek: Cleave, R. L. W.: Pictorial Archive, Near Eastern History, Jerusalem 1979. Biblical Archaeology Society Sets, Washington.

Tartalom

Források és segédeszközök a biblikus földrajzhoz (5–14)

(I) Ókori (5–8)

(II) Modern (9–14)

A környező országok földrajza (15–31)

(I) Ábrahám – A „Termékeny félhold” (15–23)

(II) Mózes – Egyiptom és a kivonulás útvonala (24–31)

Palesztína földrajza (32–115)

(I) Bevezető

(A) Méretei és jellemzői (32–34)

(B) Éghajlata (35–37)

(II) Transzjordánia

(A) Edom (40–42)

(B) Moáb (43–46)

(D) Gileád (50–52)

(E) Básán (52–55)

(III) A Jordán-árok

(A) A Jordán forrásai és a Húle-medence (57–59)

(B) Galileai-tó (60–61)

(D) Holt-tenger (67–68)

(E) Arába (69)

(IV) Parti síkságok

(A) Filisztea és a Sefela (71–74)

(B) Sáron síksága (75–78)

(V) Palesztína középső övezete

(A) Negeb (83–86)

(B) Júda házának területe (87–95)

(a) Efraim (97–99)

(b) Manassze (Szamaria) (100–104)

(D) Ezdrelon-síkság (Jezreél) (105–111)

(E) Galilea (112–115)

Források és eszközök a biblikus földrajzhoz

Figyelmünket az alábbiakban a biblikus földrajznak szenteljük, nem pedig pusztán azokat a területeket tanulmányozzuk, amelyek a Bibliában előfordulnak. A tárgyalt domborzati jellemzők és helyszínek fontosak a Biblia megértéséhez; sok nem-biblikus anyagot elhagytunk, mivel azok inkább tudományos földrajzi szempontból lehetnek fontosabbak. A geológiai és földrajzi részletekkel együtt szerepelnek egyéb, a történelemből (a középkoriból és mostaniból egyaránt), régészetből vett és a szentföldi utazásról szóló részletek. Röviden, taglalunk mindent, ami csak helyes megítélést adhat az olvasónak arról az országról, amely a Biblia keretét alkotja. Bár a fent jelzett művek némelyike a témát sokkal tudományosabban dolgozza fel, mégis az egyszerűbb beszámolókat és szakmunkákat részesítettük előnyben, amelyeket a nem erre szakosodott tanuló is haszonnal forgathat.

5(I) Ókori. Palesztína legkorábbi térképe egy Kr.u. 560-ból származó mozaik, amely töredéseken még mindig megvan a madabai ortodox templom padlóján, Transzjordániában, a Nébó-hegy közelében (M. Avi-Yonah: The Mabada Mosaic Map, Jeruzsálem 1954. R. T. O’Callaghan: DBSup 5. köt., 627-704. Donner, H. – Cüppers, H.: ZDPV 83 [1967] 1-33). Ezen kívül van még egy, valóban ősi térkép az ún. Tabula Peutingeriana világ útitérkép, amely 8 m hosszú és 33 cm széles szalagra kicsinyített és 12 szakaszra osztott. Eredetije Kr.u. III. sz.-ból származhat, a még meglévő azonban ennek 1265-ből származó másolata. Konrad Peutinger hagyatéka ez a térkép, amely a Bécsi Állami Könyvtárban található (ld. K. Miller: Itineriana romana, Stuttgart 1916; Arch 8 [1955] 146-155; 17 [1964] 227-236).

6Mi is egy térkép? Alapjában véve városok felsorolása, amely inkább térbeli, mint ABC vagy logikai sorrendet követ. Városnévsor értelmében vett térképek bibliai készítése az ősi Egyiptomból ered, merthogy palesztín városokról az egyiptomiak készítettek jegyzékeket, amelyek korsótöredékeken, agyagtáblákon és paloták falain maradtak fenn. Kr.e. 1900 k. a kánaánita városok neveit cserépedényekre írták és mágikus átok gyanánt összetörték; csak 1930 táján találtak rájuk és Átokszövegeknek hívják őket. A Kr.e. 1370-et követő időszakban Kánaán sok hercege írt az egyiptomi fáraónak, segítséget kérve városa számára a helyi rablóhadak ellen, amelyeket habiru-nak (‘apiru) neveztek. Ezeknek az „Amarna leveleknek”, melyeket a XIX. sz. végén találtak meg (→ 74:77), nagy a jelentőségük Palesztína földrajzi és politikai helyzetét illetően közvetlenül a Mózes és Józsue előtti időszakban (Campbell, E. F.: BA 23 [1960] 2-22). II. Ramszesz (1290–1224) és Sesonk (kb. 920; = Sisák az 1Kir 14,25-ből) fáraók a dél-egyiptomi Luxor palotáinak falain fontos földrajzi felsorolásokat hagytak (Simons, J.: Handbook for the Study of Egyptian Topographical Lists Relating to Western Asia, Leiden 1937. Aharoni: LBib).

7A városjegyzékek forrásának sorában maga az ÓSz a következő (vö. Simons: Geographical). Ezek eredendően bibliai földrajzot szolgáltatnak, miután a Biblia saját kifejezései és fogalmai használatosak bennük. Ilyen listák a Józs 13–21; Ter 10; 2Krón 11,6-10 részek és a nagyprófétáknál szereplő „nemzetek elleni fenyegetések”.

8Az ÓSz és napjaink között a térképeken kívül különféle egyéb források is léteznek a bibliai helyszínek egymás közötti viszonyainak megismerésére. Elsőként említendők a klasszikus szerzők: Hérodotosz, Sztrabón, Pliniusz és a földrajztudós Ptolemaiosz (ld. M. Cary – E. H. Warmington: The ancient Exporers, London 1963). A kora-palesztín helyrajz legnagyobb munkája Euszebiosz Onomasticon-ja Kr.u. 330-ból (Wolf, C. U.: BA 27 [1964] 66-96). A biblikus idők utáni judaizmusról szóló megfigyeléseket gyűjti össze A. Neubauer munkája a Géographie du Talmud-ban (Párizs 1868) és az Eretz-Israel Annual 2 és Atlas. A muzulmán földrajztudósok mélyreható vizsgálataiból G. LeStrange, R. Dussaud és A. S. Marmardji publikáltak. Fontosak a zarándokok és keresztesek által feljegyzett adatok, kivált az úsz.-i helyekről (bár sajnálatos módon a zarándokoknak gyakran inkább a főutakhoz kényelmes távolságra eső helyszíneket mutogattak, mint a valódi történeti emlékeket). Ld. R. North: A History of Biblical Map Making, TAVO B32, Wiesbaden 1979; H. Donner: Pilgerfahrt ins Heilige Land (4–7 Jahrhundert), Stuttgart 1979; J. Wilkinson: Pilgrims before the Crusades, Warminster 1977.

9(II) Modern. A palesztín helyszínek feltérképezése a XIX. sz. közepén érte el csúcspontját. 1838-ban E. Robinson a New York City Union Theological Seminary professzora három hónapig járva a Szentföldet az arabul beszélő Eli Smith misszionáriussal több palesztín helyszínt határozott meg, mint amennyit Euszebiosz ideje óta fölfedeztek. E siker inspirálta a British Palestine Exploration Fund megalapítását és az általa összeállított Survey of Western Palestine kiadását (Conder, C. R. – Kitchener, H. H. [Khartumról híres] 6 kötet, London 1880). Robinson közreműködéséhez ld. JBL 58 (1939) 355-387; BA 46 (1983) 230-232.

10A British Survey térkép az alapja a manapság használatos legfontosabb térképeknek. Négy különféle lépték létezik:

1. A legrészletesebb a telekkönyvi fölmérés 120 db. 1:20.000 léptékű szelvényen. Ez nélkülözhetetlen alapmű, de oly terjedelmes, hogy akad olyan helység, amely négy szelvényen van, s emiatt szinte használhatatlan.

2. Sokkal használhatóbb az 1:100.000 léptékű 16 térkép (és még nyolc Negebről), amely újra Izraelben jelent meg két formában, fűzve és kivehető lapokkal, amely utóbbi felragasztáshoz és összevetésekhez alkalmazható.

3. A legalkalmasabb lépték az 1:250.000, ezzel Izrael egy új kiadást készített, amely egyetlen nagy szelvényen ábrázolja a bibliai Palesztínát Gázától É-ra. Ezzel összhangban van egy ugyanilyen nagyságú szelvény, amely csak Beersebát és Negebet ábrázolja. Létezik ennek a térképnek egy háromszelvényes kiadása is, amely kezelhetőbb, világosabb és sokkal kivehetőbb (az É-i és középső szelvényeken az átlagos tanuló is eligazodik). Az izraeli térképek feltüntetik a mostani arab határokat és területeket, a Jordántól Ny-ra mindent, és egy szegélyt K-re is. Transzjordániáról a British Survey 1:250.000-es térképét a jordán kormány újra kiadta három szelvényen: Amman, Kerak, Akabah.

4. Autótérkép 1:1.000.000 léptékkel, amely nagyon hasznos a távoli területek összevetésére. Jó szolgálatot tesz az átlagos tanuló számára. A gyakran korszerűsített Vilnay útikönyv melléklete.

Egy egészen új és óriási „Izrael fölmérése” program félív méretű új térképeket folyamatosan bocsát ki, amelyek némelyike igen sajátos témájú.

11A nagy fölméréseken kívül említésre méltók még a tudományos atlaszok, amelyek a II. világháború óta születtek. (Sajnos ezek még a szegélyen sem tüntetik föl a felmérési fokhálózatot, amely az új ásatások helyszínének hivatalos meghatározására szolgál.) 1945-ben a WHAB-al egy áttörés kezdődött olyan térképek készítésével, amelyek világosan jelzik a domborzatot és a határokat, persze anélkül, hogy a helységnevekkel együtt áttekinthetetlenül zsúfolttá válna. (E térképeket egy kisebb könyvecskében adták ki újra az IDB-ben és a BHI-ban). A bibliográfiában (→ 2) feltüntetett atlaszok más-más szempontból értékesek. A gyakran újra kiadott National Geographic térkép a bibliai helyekről minden egyes modern helynél kék színnel adja meg azon történelmi esemény összefoglalását, amely fontossá tette az illető helyszínt. E technikát ragyogóan alkalmazta az Elsevier-Nelson atlasz térképsorozata: a M. A. Beek készítette Mezopotamia; a Christian World C. Moormantól; és különösen az AtBib. Az atlaszok összehasonlítása a BA 45 (1982) 61-62; BARev 9 (6, 1983) 39-46-ban szerepel.

12Az M. Avi-Yonah által készített római kori Palesztína térkép feltünteti az utakat, mérföldköveket és a születő kereszténység által ismert latin helyneveket. Van egy igen jó geológiai térkép G. Blake-től. Transzjordániáról van egy háromszelvényes régészeti térkép, amely számtalan halmot vagy „tell”-t jelez (→ 74:25), bár ezeknek nagy része sokkal használhatóbb módon szerepel a háromszelvényes általános térképen (→ 10,3). Minden útikönyv tartalmaz egyéni használatra szánt térképeket; Meistermann útleírása (angol kiadása 1928, London) a történeti dokumentációk igazi kincsesbányája, amelyek – szemben némely következtetésével – nem avultak el.

13Abel GP-jének 1. kötete a folyóágyak hálózatának értékes térképezését adja meg. A 2. kötetben az összes bibliai helynév szerepel abc sorrendben, a mai helyeken (amelyek – feltehetően – az adott bibliai helységgel azonosak) kiásott vagy fölfedezett ősi maradványok közlésének világos megjelölésével. Ezeknek a leleteknek (főleg törött cseréptárgyak) az időbeli elhelyezése nélkülözhetetlen alap annak meghatározására, vajon a helyszín lakott volt-e egyáltalán abban a bibliai időszakban, amelyhez számítják. Az Abel idézte bizonyíték-tipológiát természetesen folyamatosan korszerűsíteni kell; és olyan nehéz kérdéseket, mint Jerikó ( 74:80) még nem oldottak meg kielégítően az ő alapelveinek segítségével. Amíg azonban nincs jobb, érvényesnek kell tekinteni jegyzékét, mint a biblikus földrajz és térképezés alapvető igazolását.

14A térképek tárgyalását talán egy figyelmeztetéssel kellene zárni. Minden bibliai térkép magában hordozza a helyszínek, de különösen a mai arab helységnevek és a Bibliában megadott ősi helyszínek kapcsolatának egyéni megítélését. A Szentföld tudományos földrajza nem mellőzheti a népi arab helységnevek folyamatos ellenőrzését. S nem feledkezhetünk meg arról a nehézségről sem, hogy a különféle munkákban a héber és arab nevek különböző átírási rendszerei használatosak.

A környező országok földrajza

15Mielőtt belefognánk a bibliai földrajz tényleges tárgyalásába, fel kell világosítanunk az olvasót értekezésünk céljáról, amely nem más, mint hogy fényt derítsen a Bibliában említett földrajzi helyekre. Ezt azzal az egyetlen hatékony módszerrel tehetjük, hogy a megjegyzéseket a bibliai történet látszólagos igazságára alapozzuk, pl. arra, amit a Biblia közöl Ábrahám vagy Mózes utazásairól. Az NJBC egyéb tanulmányai világossá teszik, hogy az ilyen elbeszélések nem egyszerűen történetek és különféle (eredetileg talán ellentmondó) hagyományok nagyon összetett kombinációit tükrözhetik. Kivált a pátriárkákról szóló elbeszélések történelmi jellege igen vitatott, amelyeket az alábbiakban tárgyalunk ( 75:29.34-). E figyelmeztetést nem fogjuk állandóan ismételgetni, és így az olvasóknak emlékezetükben kell tartaniuk, hogy egy földrajzi leírás taglalását ki kell egészíteni a történetiség kritikai tárgyalásával.

(I) Ábrahám – A „termékeny félhold”. A biblikus földrajz nem Palesztínában, hanem az Eufrátesz völgyében kezdődik. A Biblia legkorábbi, azonosítható helységnevei azok, amelyek Ábrahámmal kapcsolatosak a Ter 11,31-ben, vagyis Úr és Hárán. Az Eufrátesz völgye által képzett nagy ív D-i részén van Úr, É-i részén pedig Hárán. Ezt az ívet Hárántól Ny-ra kiegészíthetjük a szíriai part irányába, valamint még D felé egészen Egyiptomig. Így egy félholdat kapunk, amelynek csúcsai a Perzsa- és a Szuezi-öblön nyugszanak, és közepe a mostani török határ mentén fut. E keskeny sávot hívják „termékeny félhold”-nak, mert az éppen egybeesik a vízforrások sorával, ami lehetségessé teszi az élelmiszer termelését egy óriási sivatag szélének a környékén. A vízellátás nem csak a katonai állomáshelyeket vagy mezőgazdasági központokat határozta meg, hanem az egyik nagy exportterületről a másikra való oda-vissza szállításhoz használt útvonalakat is. Látni fogjuk, hogy Ábrahám vándorlásai egybeesnek a Babilóniából Egyiptomba, vagyis a „termékeny félhold” egyik sarkából a másikba vezető fő karavánúttal.

16„A félhold” babilóniai végénél fekszik Úr városa, amelyet a Biblia Ábrahám hazájaként azonosít (Ter 11,28-31). Egyes tudósok kétségbe vonják ezen információ pontosságát, és tény, hogy Úr-t a LXX megfelelő szövege nem említi. De még ha Ábrahám a messze É-ra levő Háránból származik is, nem lehetetlen, hogy D felé vándorolt Úrig, az ókor legnagyobb kulturális központjának a szívéig. (Woolley, L.: Ur of the Chaldees, London 1952, [jav. P. R. S. Moorey] Itacha 1972).

A Tigris-Eufrátesz medencének a Perzsa-öböl közeli körzetét nevezi a Ter 10,10 Sineár vagy Szennaar földjének. Ez a sumérok, a terület ősi, nem-semita birtokosainak földjét jelenti (→ 75:11). Úr közelében volt Uruk, vagyis Erek a Ter 10,10-ből (mai neve Warka), akinek a királya, Gilgames (Kr.e. 2800 k.) vízözön-történet hőse lett (vö. Ter 6–9). E helyszín ásatásaiból kerültek elő az írás legkorábbi ismert emlékei, és ez jelentős kulturális fölényt jelentett a környező népekkel szemben.

(Ábrahám vándorlásainak bemutatásához ld. a NatGeog [1966. dec.]; Mezopotámiához NatGeog [1951. jan.]; a sumérokról BARev 10 [5, 1984] 56-64).

17Kb. 2500-tól kezdve a semitákat Mezopotámiában találjuk amoriták néven („nyugatiak”). Korábban egyetértettek abban, hogy egymást követő hullámokban DNy felől (Arab-félsziget) vándoroltak be, de a legtöbb tudós most eredetüket ÉNy-ra teszi (a Szír-sivatagba, Palmírától É-ra, nem messzi Eblától, ahol egy semita birodalom virágzott; → 75:16). Ugyanakkor lehetséges, hogy a semiták nem betolakodók voltak, hanem együtt éltek a sumérokkal, már amennyire adatainkból ez megállapítható. Az e körzetben megalapított semita dinasztiák legnagyobbika Babilon-ban volt, mintegy 250 km-re ÉNy-ra Úrtól, mely a híres, beugró téglateraszokkal építkező zikkurat vagyis toronytemplom helyszíne (vö. Ter 11,4-9 Bábel tornya; BTS 35 [1961]). Ábrahám Úr-beli jelenlétét gyakran kapcsolják össze a Sumér Birodalomba vándorló amorita hullámokkal, sőt korábban Ábrahámot Hammurabi, Babilon legnagyobb királya, kortársának gondolták (1700 k., amelyet tévesen a Ter 14,1-beli Amrafellel azonosították). Az amorita-kérdéshez → 74:67.

Egy évezreddel később a bibliai történetben Babilon még egyszer kiemelkedő szerepet játszott Izrael életében, amikor ugyanis Júdát fogságba hurcolták Babilonba (Kr.e. 598 és 587; → 75:76). A babiloni térséggel való korábbi és későbbi kapcsolatból adódóan Izraelnek egyaránt voltak ismeretei az ősi sumér Enúma elis teremtés-mítoszról (ANET, 60-72), amelyből a Ter 1–2 képeinek némelyikét kölcsönözhették. A Ter 2,10-14 édenkertjét a Tigris-Eufrátesz iszapos összefolyásaként értelmezik – talán ezt látták paradicsomnak Ábrahám poros, mezítlábas rokonai az Arábiai sivatagból.

18E területtől jóval K-ebbre fekszik Perzsia hegyvidéki körzete, mely ország királya, Kürosz szabadítja föl 538-ban a zsidókat a babiloni fogságból (→ 75:77). Perzsia fényes udvara és annak zoroasztriánus vallása későbbi bibliai könyvek, mint a Neh, Eszt, Dán, egyes szövegeinek hátterét alkották. (Perszepoliszhoz és Susához ld. NatGeog [1968. jan.; 1975. jan.]; BA 43 [1980] 135-162).

19Amikor Ábrahám Úrtól É-ra vándorolt, útja Mari és Nuzi közt vezetett. E két ásatási központ mindegyikében a XX. sz. során agyagleletek ezreit tárták fel (→ 74:71). Az Eufrátesznél fekvő Mari története szorosan kötődik Hammurabihoz és anyagot szolgáltat számunkra a korszakáról folytatott vitákhoz (vö. G. Mendenhall: BA 11 [1948] 1-19, vagy BAR 2, 3-0). K-re, a mai Kirkuk olajmezők közelében fekszik Nuzi. Nuzitól Háránig húzódik egy terület, amelynek régen Mitanni volt a neve. Az itt élőket hívták hurritáknak, akik a Bibliában horiták néven szerepelnek (ld. R. North: Bib 54 [1973] 43-2), vagy lehetnek még hivviták vagy hettiták. A lakosoknak az asszír kereskedőkkel folytatott kereskedelmére utaló üzleti följegyzései sok, a pátriárkák korában említett bibliai szokást megvilágítanak.

(Mariról: Malamat, A.: Mari and the Bible, Jerusalem 19802. Parrot, A.: Mari capitale fabuleuse, Paris 1974. Továbbá: BA 34 [1971] 2-22; 47 [1984] 70-120; BTB 5 [1975] 32-55. Nuziról és a hurritákról: Morrison, M. A. és társai [több kiadás]: Studies on the Civilization and Culture of Nuzi and the Hurrians [Fest. E. R. Lacheman] Winona Lake 1981. BA 3 [1940] 1-22; 46 [1983] 155-164. Továbbá: → 75:23.27.)

20Hárán-ról (Harran), amelyet úgy azonosít a Biblia, mint azt a helyet, ahol Ábrahám Úrból kivándorlása után tartózkodott, sok tudós véli úgy, hogy Ábrahám eredeti szülőföldje volt. A körzet városai olyan neveket viselnek, amelyek a Ter 11. fejezetben Ábrahám rokonainak adott nevek változatai: Peleg (16. v.), Szerug (20. v.), Terah, Náhor (24. v.) és maga Hárán (27. v.).

21A „termékeny félhold” legfelső íve Hárántól, az Eufrátesztől Ny-ra terjed ki. Ahol a folyó metszi a jelenlegi török határt, ott van Karkemis. Ez lett Kr.e. 900 k. a Hettita Birodalom legtávolabbi előőrse, 605-ben pedig ez volt Nebukadnezár Asszíria elleni döntő ütközetének színtere.

Innentől „a félhold” karavánútja élesen D-nek fordul, az Aleppó–Hama–Damaszkusz–Jeruzsálem vonal mentén. Aleppó nagyon ősi város, amelyet már a Mari-i följegyzésekben is ismertek Iamhad néven. A tengerparton, Aleppótól nyugatra állt Ugarit városállam, mai nevén Ras Shamra. Az itt 1929 óta feltárt levéltárak mutatják, hogy Ugarit elég erős volt ahhoz, hogy tárgyaljon a Hetita Birodalommal, Egyiptom és Asszíria egyik vetélytársával (→ 75:23). E szövegek nyelve, az ugariti, nagyon fontos a héber legkorábbi formájának tanulmányozásához. Ld. P. C. Craigie: Ugarit and the Old Testament, Grand Rapids 1983; még BARev 9 (5, 1983) 54-75. A helyszín térképeihez ld. R. North: ZDPV 89 (1973) 113-160; J.-C. Courtois: ZDPV 90 (1974) 77-114. Az ugaritihoz BA 8 (1945) 41-58; 28 (1965) 102-128.

Tovább a térség belsejében Eblánál (Tell Mardik; → 75:16) az olasz ásatások az ugaritiaknál egy évezreddel korábbra tehető táblácskákat hoztak felszínre, így ezek az írott semita nyelv legkorábbi emlékei (Kr.e. 2300 k.). További erős városállam volt D-felé Hamat, most Hama (nem szabad összetéveszteni Homs-szal, a római Emesa-val, amely ma Hama-t felülmúlja). Hamat szintén döntő ütközetek színhelye volt, mivel elzárta a hegyvidék Libanon és Antilibanon közötti völgyének É-i kijáratát. Ezt az ún. „Hamat bejáratát” tartották olykor az ígéret földje É-i határvonalának (Szám 34,8; ld. R. North: MUSJ 46 [1970] 71-103). Még sokkal ősibb és jelentősebb volt Damaszkusz. Mint vízzel jól ellátott város a sivatag peremén, az „utolsó lehetőség” volt a karavánok ellátására. Meglepő módon Ábrahám átvonulásának leírásában (Ter 12,5) a Biblia nem tesz említést e központokról. Háránból Kánaán szívébe ugrik, vagyis oda, amit később Szamariának fognak hívni. (Ld. C. Thubron: Mirror to Damascus, New York 1967; NatGeog [1974. ápr.; 1978. szept.]).

22Kánaán, az ígéret földje kicsiny volt és kint feküdt a „termékeny félhold” DNy-i sarkában. Mégis, stratégiai középhelyzetben volt a versengő kereskedelmi államok: D-ről Arábia, DNy-ról Egyiptom, É-ról a hetiták, K-ről Babilon között. Ennél fogva ha a közlekedési vonalakat és a népsűrűséget megfelelő távlatba helyezzük, Kánaánt az egész „termékeny félhold” „közepének” lehet tartani. Valóban, ez volt Ábrahám idejétől Nagy Sándorig az egész ismert világ közepe.

A Mezopotámiából bevándorló ábrahámi családok nem azonnal tartottak igényt Kánaán földjére. Magát Ábrahámot azonban úgy ábrázolják, mint aki megvetette a lábát Kánaánban a fontos élmények hatására, amelyekben része volt a főbb istentiszteleti helyeken: Szíchemben, Bételben, Hebronban és Beersebában (→ 76:25–29). Tartózkodása a Szentföldön valójában nem több, mint egy vándorút megszakítása Egyiptom, vagyis a vándorlás természetes végállomása felé vivő úton. (Ábrahámról és a Negebről ld. BA 18 [1955] 2-9).

23A Ter 12,10 szerint Ábrahám tulajdonképpen rögvest elindul Egyiptomot fölkeresni. A bevándorlást azonban, amelyhez a nevét adta, joggal lehet úgy tekinteni, mint amely egymást követő hullámokban zajlott számos nemzedéken át. Ennek fényében a bevándorlás csak a jákobi törzsek levonulásával fejeződött be, amikor Józsefhez csatlakoztak Egyiptomban (Ter 46,7). Így az ábrahámi bevándorlás későbbi része olyan szerepnek bizonyult, amelyet a Biblián kívüli történelmi följegyzések hikszoszok mozgalmaként ismernek. A „hikszosz” egyiptomi szó, jelentése „idegen uralkodók”. Ázsiai bevándorlókra utal, akik a delta ÉK-i részében, Avarisznál telepedtek le, és innen irányították Egyiptomot 1700 és 1560 között. Egyes mai tudósok szemében ezek nem benyomultak, hanem sokkal inkább békés beszivárgók serege volt. Többnyire maguk is semiták voltak, valószínűleg a hurriták is, az uralkodó osztályuk. Ez utóbbiakat a „szekérharcosok” kicsiny, hatalommal bíró csoportja irányította. A delta ÉK-i részében, azon a területen, melyet a Ter 47,6 Gósennek nevez, települtek le József rokonai. Ide, a „termékeny félhold” DNy-i csúcsára teszi a Biblia a kivonulás színterét. (Történelmi témákhoz → 75:39–41 Józsefről és az egyiptomi tartózkodásról; 75:42–58 a kivonulásról és a „hódításról”. Amint fentebb [→ 15] megállapítottuk, a tárgyalás itt az elbeszélő vezérfonalát követi, a történetiség kérdését figyelmen kívül hagyva).

24(II) Mózes – Egyiptom és a kivonulás útvonala. Az „Isten népe” a Bibliában – bármennyire is távoli az eredete – úgy tűnik, hogy nemzeti egységének tudatosságát nagyrészt az Egyiptomban szerzett tapasztalatoknak köszönheti. A mai tudósok arra hajlanak, hogy a Biblia tulajdonképpeni történetét és földrajzát innen kezdjék. Ábrahám történetét lényegében úgy tekintik, mint egy beszámolót arról, hogy a semita törzsek miként hajtottak végre egy átfogó bevándorlást azért, hogy letelepüljenek Egyiptomban.

Túl azon, hogy „a Nílus ajándéka”, ahogy Hérodotosz mondja, egész Egyiptom valójában maga a Nílus. Két partján egy 8 km széles, teljesen művelt szegély fut végig a folyó egész hosszában. Ez az övezet rendkívül értékes a bibliai kutatás szempontjából. D-en az első vízesésnél, légvonalban kb. 800, vízen pedig 1200 km-re a deltától (a Nílus É felé folyik) állt Elephantine, egy Kr.e. V. sz.-i zsidó telep. Az itt föllelt arám nyelvű papiruszok derítettek fényt az Ezdrás-Nehemiás időszakra (→ 75:125; BA 15 [1952] 50-67; 42 [1979] 74-104). Mintegy 170 km-re É felé volt Théba (Luxor vagy Karnak) fenséges templomaival, Egyiptom fővárosa a híres 18. dinasztia (1570–1310) alatt, amelynek uralkodói kiűzték a hikszoszokat és Egyiptomot világbirodalommá tették. Ennek az ősi hatalmi központnak az asszírok általi, Kr.e. 663-ban történt elpusztítása mélyen Egyiptom belsejében megrendítette a zsidókat (Náh 3,8; Théba jelentése héberül „nem Amon”). Ahogy a Nílus folyik tovább É felé, Thébától a vízen kb. 120 km-re a folyó nagy kanyarulatában voltak Szent Pakhómiosz kolostorai, Pabau és Khenoboszkion (Nag Hammadi közelében), ahol 1945-ben fontos kopt gnosztikus iratokat találtak (→ 67:56; NHLE 10–25; BA 42 [1979] 201-156). Újabb, durván 125 mérfölddel É-abbra halad át a Nílus a most Amarnának nevezett helyen – az ősi Akhetaton, a monoteista Echnaton fáraó (1364–1347) fővárosán, akinek archívumából az Amarna-levelek származnak (→ 6). A Nílus szemközti oldalán tovább É felé volt Oxyrhyncus, ahol az úsz-i idők számos papiruszát fedezték föl (→ 68:179). L. Deuel (Testaments of Time, New York 1965, 79-189) izgalmas módon beszél e fölfedezésekről.

25A delta csúcsánál, ahol a Nílus ágakra szakad (még mindig 170 km-re a tengertől) állt Memfisz (Mof az Óz 9,6-ban; Nof az Iz 19,13; Jer 2,16; Ez 30,13-ban), a legkorábbi egyiptomi főváros. Ld. Arch 38 (4, 1985) 25-32. É felé közel esett On vagy Heliopolisz, József apósának otthona (Ter 41,45). Memfisz és Heliopolisz között egy nagy temető feküdt halhatatlan piramisokkal és a szfinxszel. (Csak a muzulmánok betörése után emelték itt Kairót egy Babilon nevű római erőd fölé [aligha = 1Pét 5,13] és közel a helyhez, amelyet a legenda a Szentcsalád egyiptomi menekülésének végállomásává tett [Mt 2,14]). Nagy Sándor idejében (332) építették Alexandriát, a nagy világvárost és tengeri kikötőt a delta ÉNy-i végében. Ez hamarosan magához vonzotta a zsidó közösséget, amely megalkotta a LXX-t. Az egyiptomi nyelvet feltáró rozetta-követ Alexandria mellett találták meg a napóleoni időkben (1799).

(A Nílus föltárásáról és a folyó mentén lezajlott történelmi eseményekről elragadó beszámolók találhatók: BTS, 53-54 [1963]. Fairservis, W. A.: The Ancient Kingdoms of the Nile, New York 1962; Ludwig, E.: The Nile, New York 1937; Moorehead, A.: The White Nile, New York 1960; The Blue Nile, New York 1962; NatGeog 1954. dec.; 1955. máj.; 1963. okt.; 1965. máj.; 1966. máj.; 1969. máj.; 1977. márc.; 1982. febr. Még: Bander, B. [szerk.]: The River Nile, NatGeog könyv, 1966; Murnane, W. J.: The Penguin Guide to Ancient Egypt, London 1982).

26A delta ÉK-i része a kivonulás bibliai elbeszélésének kiinduló pontjaként érdekes. II. Ramszesz (kb. 1290–1224) a 19. dinasztiából az egész Nílus-völgyet átalakította nagyszabású építkezéseivel. (Ld. K. A. Kitchen: Pharaoh Triumphant:The Life of Ramses II, Warminster 1982). Keze nyomát különösen Tániszban hagyta (San al-Hagar, és Coán az Iz 19,11; Ez 30,14; Zsolt 78,12-ből). E hely láthatólag Avarisz, a hikszosz főváros volt 400 évvel korábban; a Szám 13,22 utal alapítására Hebronéval kapcsolatban. Úgy gondolták, hogy Tánisz volt a II. Ramszesz vagy apja, Szeti által épített Ramszesz is (Kiv 1,11). M. Biteak ásatásai azonban, mintegy 35 km-nyire D-re, Qantîr-Dab‘a-nál, sokak számára azt sugallták, hogy Ramszesz városa és a palota ott feküdt, és építőköveit később átszállították an al-agarba (ott találták meg azokat). Mások úgy gondolják, hogy a két helyszín egy „nagyobb Ramszeszt” alkotott, a palotával az egyik helyszínen és a tulajdonképpeni várossal a másikon. Ezen a Tániszt (és) Ramszeszt (Zsolt 78,12.43) övező földön („Gósenben”: Ter 47,11) a pátriárkák leszármazottait rabszolgává tették és az építkezéseken dolgoztatták őket. A Kiv 1,11-beli Pítom várost általában 80 km-nyire DK-re Maskutába teszik, a Vádi Tumilatba, míg a Kiv 13,20-beli Szukkót-ról úgy tartják, hogy vagy ugyanazon helyszín névváltozata vagy Tell Reâba közelében helyezkedik el. Egyiptomi források bizonyítják, hogy a Tumilat-vádi gyakori menedéke volt az éhínség vagy a diktatúra elől menekülő ázsiaiaknak. J. Holladay ásatásai ugyanakkor azt látszanak mutatni, hogy Maskhûtát nem alapíthatták Kr.e. 600 előtt; ld. BA 43 (1980) 49-58.

(Bietak, M.: Tell Dab‘a II., Wien 1975; „Avaris and Piramesse,” Proceedings British Academy 65 [1981] 225-289. Bleiberg, E. L.: „The Location of Pithom and Succoth,” Ancient World 6 [1983] 21-27. Holladay, J.: Tell el Maskhuta, Malibu 1982. North, R.: Archeo-Biblical Egypt, Rome 1967. Roussel, D.: „Inscriptions de Ramses...vestiges de Tanis”, diss.; Paris 1984. Uphill, E. P.: „Pithom and Raamses, their Location and Significance,” JNES 27 [1968] 291-316; 28 [1969] 15-39. The Temples of Per Ramesses, Warminster 1984. Varia Aegyptiaca 3 [1987] 13-24).

27A kivonulás útvonala, egy sokat vitatott kérdés, közvetlenül kapcsolódik a Sínai hegy helyének kérdéséhez. A Sínai és a Hóreb nem külön csúcsok, hanem ugyanazon hely nevei, amelyek a Pent. J (Sínai), ill. E/Dt (Hóreb) hagyományaiban fordulnak elő. Legalább négy jelölt van e szent hegy helyének meghatározására: 1. A Sínai-félsziget D-i részén. Maga az e félszigetnek adott név feltételezi a hagyomány helyességét, hogy a Jebel Musa („Mózes-hegy”), amelynek lábánál a Szt. Katalin kolostor áll, a Sínai. 2. Arábiában. A Kiv 19,18-ban leírt tüzet okádó és rázkódó hegy kitörő vulkánt sugall és a legközelebbi ilyen Talat-Badr a mai Arábiában, messzi DK-re a Sínai félszigettől. Ptolemaiosz, az ókori földrajztudós e térséget Modiane-nak hívta, a Kiv 3,1-beli Midián-nak megfelelően. A Talat-Badr-nak kedvező két független tény ellenére Arábia túl távolinak tűnik Egyiptomtól ahhoz, hogy a megfelelő hely lehessen. 3. Transzjordániában. A Midián név egy hosszú földsávot jelent, amely egészen a transzjordániai Gileádig nyúlik észak felé (vö. Bír 6). A Sínai várományosa e körzetben Petra (→ 40), miután annak lángvörös sziklái ősrégi vallási tisztelet tárgyát képezték. Egy arab hagyomány szerint Áront ott temették el (Szám 20,28). Ezt az elgondolást, akárcsak az előbbit, manapság nem tarják, mert az a Sínait túl messzire Keletre teszi. 4. A Negeb-ben. Az 1. elmélet sokkal komolyabb vetélytársa az a föltevés, hogy a sínai istenjelenés Kádes-Barneában történt (→ 85). Valóban, a víz előtörése a sziklából és a nép zúgolódása Meribánál a kádesi tartózkodás idején a Szám 20,13-ban azonos kifejezésekkel szerepel, mint a Kiv 17,7 elbeszélésében a Sínainál történtekről. O. Eissfeldtnek e nézetét W. F. Albright is elfogadta az útvonal tekintetében, de nem az istenjelenés helyszínét illetően; M. Noth és H. Cazelles pedig mint magában az ÓSz-ben megőrzött helymeghatározási változatot. Ugyanakkor Kádes (Ain Qudeirat) legkorábbi elfoglalását a régészet a X. sz.-ra teszi – ez túl késő a kivonuláshoz. Sínai elhelyezését Karkom-ban, Kádes mellett ld. BARev 11 (4, 1985) 42-57. Thompson munkái (→ 1) az abban az időszakban lakott területekről döntőek a Sínai-vitában.

28A kivonulás két lehetséges útvonala érdemel komoly tanulmányozást: az É-i útvonal, gyakran kapcsolva a 4. elmélet Sínai helyszínéhez; a D-i vonal, amely az 1. elmélet helyszínével egyezik. (Sok mai bibliatudós tekinti a kivonulást és a sínai teofániát két független hagyománynak, és ezért a Sínai helyére való hivatkozás nélkül szeretnék tárgyalni a kivonulás útját). Az É-i út elmélete azt sugallja, hogy az izraeliták Tániszból jöttek ki É-nak tartva, közvetlenül a „Sínai”-félsziget É-i részén át Kádes-Barneába. Ez volt a legrövidebb és természetes útvonal Egyiptomból Kánaánba. Ezt a Kiv 13,17 félreérthetetlenül kizárja, de a filiszteusok említése fölkeltette az egymást kizáró értelmezés gyanúját (a filiszteusok ugyan betörhettek Kánaán partvidékére a XIII. sz.-ban, de nem tűnik úgy, hogy elég szilárd ellenőrzésük volt a dél-kánaáni parton 1180–1150 előtt – vagyis sokkal a kivonulás ideje után vetették meg ott a lábukat). Ha megpróbáljuk összehangolni a kivonulás nyomát követő bibliai helyek leírását az É-i útvonal elméletével, azonosítás céljából meg kell keresnünk a Kiv 13,18; 14,22 „Sás-tengerét”. (Ez a héb. sûp általános értelmezése; az angol nyelvű Bibliákban a „Vörös-tenger” a LXX-nak a víztömeg azonosítására irányuló kísérletéből ered; egy másik nézet szerint a sûp se nem vörös, se nem nádas, hanem „vég”, jelentése „a megsemmisítés tengere”). Ez vonatkozhat a Menzale-tó D-i nyúlványára vagy a Szirbonisz-tó gázlóira (a Földközi-tengerhez fekszik közel Egyiptom és Kánaán között); ld. M. Dothan: ErIsr 9 (1969) 47-59; angolul 135; még BARev 10 (4, 1984) 57-63. A Kiv 14,2-beli Migdól a tenger egyiptomi oldalán volt és az Ez 29,10 héber szövege Migdólt Egyiptom ÉK-i legszélére teszi, a legtávolabbra Asszuántól (Syene). Migdóltól a gázlókon túl volt Baál-cefon, amely „Észak Urát” jelenti. A név „Észak” része viszonylagos és következetlen, de ez a név tűnik annak, hogy eredetileg egy, a szíriai parton tornyosuló hegyhez, a Casius vagy Amanushoz tartozott. Föníciai katonák vitték a hazájukból származó nevet Egyiptomba, és gunyorosan alkalmazták a Szirbonisztól N-y-ra fekvő valamelyik alacsony dombra (amelytől ÉNy-ra most a Szuezi-csatorna van). Szirbonisz neve a klasszikus időkben Pelusium volt, most pedig Farama.

29A Biblia más kijelentései a kivonulásról sokkal összeegyeztethetőbbek egy D-i útvonallal, amely kerülőt jelent messze D-re az 1. elméletben megadott Sínai-hegy helyéhez. Albright megkísérli összeegyeztetni mindkét elgondolást egy olyan útvonal föltételezésével, hogy a kivonulás É felé indult és onnan fordult D felé; más tudósok több, különféle utakat követő kivonulásban gondolkodnak – ez egy olyan elgondolás, amit a kivonulással és Palesztína meghódításával kapcsolatos bizonyos régészeti és időrendi eltérések megmagyarázására használtak (→ 74:78 köv.). Egy D-i irányú kitérővel találjuk a kb. Kr.u. 150-es időkből való dél-közép Sínai-félszigeti feliratokat, melyeket egy nabateus nevű arab nyelvjárásban írtak. Ezek a Mukattab („teleírt”) – völgy és a szomszédos háromszög –, amely mintegy 35 km-re terjed a Jebel Serbal-ig és a Jebel Musa-ig – iránti vallási tiszteletről tanúskodnak. A Serbal egy fenséges, fűrészfogas hegygerinc, amelyet Szent Jeromos és még néhány mai szakértő a sínai teofánia hegycsúcsaként azonosított; lábánál azonban nincs alkalmas megközelítési vagy táborhely, ahogy a bibliai leírás ezt feltételezni látszik. A „hagyományos Sínai”, vagyis a Jebel Musa egy Safsafa nevű meredek fal, amely az irdatlan síkság, er-Raha fölé tornyosul. A víz közelsége és a környezet zord nagyszerűsége a modern tudósok többségét meggyőzte, hogy ez a Kiv 19,2 hegye. Mindamellett a Szent Katalin kolostorhoz kapcsolódó görög hagyomány a Jebel Musa láncolat ellenkező (K-i) végére összpontosítja figyelmét. Mindegyik esetben ésszerű megengedni, hogy a Sínai-hegy elhelyezésének „bizonyítékai” gyérek.

(Bernstein, B.: Sinai: The Great and Terrible Wilderness, New York 1982. Davies, G. I.: The Way of the Wilderness, SOTSMS 5; Cambridge 1979. Nicholson, E. W.: Exodus and Sinai in History and Tradition, Oxford 1973. BA 45 [1982] 9-31; BARev 11 [4, 1985] 26-41; NatGeog [1976. jan.]. H. Goedicke vitatott kivonulási elméletéhez: BARev 7 [5, 1981] 42-54; 7 [6, 1981] 46-53; 11 [4, 1985] 58-69. Egy XV. sz.-i adathoz: Bimson, J. J.: Redating the Exodus and Conquest, JSOTSup 5, Sheffield 1978).

30A sínai istenjelenés után egy kb. 40 éves időszak során az izraeliták Mózes vezetése alatt Transzjordánia felé haladtak tovább. A Sínai-hegytől Edomig vivő útjukat kétszer írja le a Biblia, egyszer figyelemre méltó aprólékossággal a Szám 33-ban és később sokkal rövidebben a MTörv 1-ben. Ezzel együtt a helyek fölsorolása gyakorlatilag használhatatlan, miután többségük számunkra ismeretlen. A Szám 12,16; MTörv 1,1 Párán-ja jelentőségteljesen, mint hegy szerepel a MTörv 33,2; Hab 3,3-ban; és bár neve kétségtelenül tovább élt a Ferian-oázisban Jebel Serbal mellett, a Biblia másutt a Holt-tengertől D-re fekvő Arábia pusztába helyezi (→ 69). A két bibliai felsorolás fő különbözősége Ecjón-Gébert érinti (amelyet az 1Kir 9,26 a Sás-tenger partjánál lévő Éilátba, vagy amellé helyez Edom földjén; → 69). A MTörv 2,8-ból úgy tűnhet, hogy az izraeliták ezt az öbölbeli kikötőt csak azután látták, hogy Kádes-barneából tovább haladtak Arábiába, amely Edom Ny-i szegélyét alkotja. A Szám 33,36 azonban a táborhelyet világosan Ecjón-Geberbe helyezi Kádes és Edom előtt. Meglehet, hogy a kivonulás menekültjei kétszer érintettek egy ilyen stratégiai jelentőségű pontot.

31A továbbiakban részletesen fogjuk taglalni Transzjordánia földrajzát, de tanácsosnak tűnik itt röviden kitérni a kivonulás vándorútjának folytatására a Nébó-hegyig a Holt-tenger ÉK-i sarkában, ahol Mózes meghalt és eltemették (MTörv 34,5). Három lehetséges útvonal vezetett északra az Akabai-öböl melletti Ecjón-Geberből, a Holt-tengertől K-re eső transzjordániai hegyekbe:

1) A legnyugatibb útvonal egyenest É-ra vitt az Arábai árkon keresztül és aztán közvetlenül a Holt-tengertől D-re lódul neki a felvidéknek, keresztezve az Edom és Moáb közötti határt.

2) A központi és legkényelmesebb útvonal volt ÉK-re menni az Akabai-öböltől a Vadi Yetemen (Ithm vagy Yutm) át, azután É felé csatlakozni a királyi úthoz, vagy Királyok Útjához, amely az Edom és Moáb gerincét alkotó hegyvidékes fennsík tetején haladt végig (ld. BTS 85 [1966]).

3) A legkeletibb útvonal vagy sivatagi út szintén a Vadi Yetemen át volt elérhető, de aztán K felé haladt a sivatagban, mielőtt É felé fordult, hogy K-ről kerülje meg Edomot és Moábot.

A legkönnyebb, 2-es útvonalat Edom királya elzárta Izrael számára (Szám 20,14-21). A P hagyomány szerint Izrael az 1. útvonalat látszik követni, mert a Szám 33,42-ben az izraelitákat É felé haladva találjuk Arában át Punonba (feltehetően ez a rézkígyó-eset színhelye a Szám 21,6-ban). A Szám 21,10-13 szerint ekkor fordultak kelet felé, Edom és Moáb között fölkapaszkodva a Zered-völgyön, áthaladva a sivatagba. Ugyanakkor a MTörv (2,8) jelzi, hogy Izrael nem használta az Arába útvonalat, hanem inkább a 3. számút. Vajon sikertelen volt az egyik vagy másik útvonal követése? Vagy különféle csoportok különféle utakon haladtak hasonlóan a kivonulás különféle útvonalaihoz (→ 28–29)? E kérdésre a válasz magában foglalja a Kánaán Izrael általi „meghódításának” rendkívül nehéz történelmi és régészeti kérdését (→ 75:55–56; → 74:79 köv.; Brown, R. E.: Recent Discoveries and the Biblical World, Wilmington 1983, 69-73). Mindenesetre az izraeliták most már megérkeznek a megígért földre; sok évszázados vándorlás után, amely a „Termékeny félhold” egyik végéből a másikba vezetett, majd részben újra vissza.

Palesztína földrajza

32(I) Bevezető A bibliai történet központi színterét képező földterület komoly tárgyalását annak földtanával kell kezdeni, és meg kell magyarázni, hogyan alakult ki természetes domborzata. Ezt Baly végezte el nagyszerű módon (Geography, 15-27). Itt most csak a legalapvetőbb általános megfigyelésekre szorítkozunk.

(A) Méretei és jellemzői A földrész, amellyel foglalkozunk, egy keskeny sáv, amelynek hossza mintegy 350–400 km az É-i Dántól a D-en húzódó Sínai határoló vonalig (Dántól Kádes-Barneáig 200; Dántól Ejlátig 250). Ez a terjedelem magába foglalja a Negeb-sivatag óriási nyúlványait, egy olyan területet, amely fontos volt Izrael történetében, de valójában nem volt Izrael földje. Ha a föld klasszikus méreteit tekintjük Dántól Beersebáig, hossza csak 250 km. Szélessége a Földközi-tenger partjától a Jordán-árokig mintegy 50 km É-on és kb. 50 km a Holt-tengernél. Szigorúan véve a Jordán-ároktól K-re lévő 35 km Transzjordániai-fennsíkot nem tekinthetjük Izrael részének. Izrael így valójában mintegy 17.000 km2-t foglal el (amely kisebb, mint a Duna-Tisza köze – a ford.). A bibliai történet egy kis színpadon zajlott – a két részre osztott királyság fővárosai, az É-i Szamaria és a D-i Jeruzsálem kevesebb, mint 55 km-nyire voltak egymástól (közelebb, mint Baltimore és Washington, amelyek elég közeliek ahhoz, hogy egy repülőtéren osztozzanak).

33Itt tárgyaljuk a Negebet és Transzjordániát, akárcsak magát Izraelt. E nagyobb terület négy, É-ról D-re durván párhuzamosan lefutó sávból áll. E sávok K-ről Ny felé: 1) A transzjordániai hegyek; 2) A Jordán-árok; 3) A palesztínai vagy ciszjordániai hegyek; 4) A Földközi-tenger melletti síkság. A két hegyvidékes körzet, a transzjordániai és a palesztín, sorrendben folytatásai a szíriai Antilibanonnak és Libanonnak. A két körzet eredetileg egy volt, egy földrengés gyűrő hatása szakította ketté É-D irányban; a palesztín területen e hasadás a nagy Jordán-árkot (arabul ghor) formálta ki, amelyben most a Jordán folyik É-ról a Húle-medencéből D-re, a Holt-tenger É-i végébe. E nagy földhasadás, amely 450 m-re süllyed a Holt-tenger szintje alá, a tengertől D-re folytatódik, mint az Arába kopár völgye, és az Akabai-öbölbe nyílik. (A hasadás jócskán lent Afrikában is nyomot hagyott; megfigyelhető, ha valaki a Vörös-tengertől követi a vonalat a Nyasza-tóig és a Viktória-vízesésig. Ld. NatGeog [1965. aug.]).

34Nem biztos, hogy a palesztín hegyek bármelyike valaha is vulkanikus lett volna (a More-hegyről → 111). Palesztínától jóval K-re a Jebel Druze hagyott vulkanikus bazalt- vagy lávanyomokat, amelyeket Básánra és a K-transzjordániai sivatagba szórt. A föld alatti forrongás nyilvánul meg Kalliroe meleg forrásaiban a Holt-tenger ÉK-i partjain. Az ókori földrengések jól bizonyítottak (Ám 1,1; talán Józsue idejében a Jordán folyásának megállása Józs 3,16-ban; a qumráni település lerombolódása Kr.e. 31-ben), és előfordultak földrengések a modern időkben is (Safed 1837; Názáret 1900; Jaffa 1903; Jerikó 1927).