Fodor GáborThe therapeutic effect of the improvisation
The psychodrama is a self-knowledge method, in which the action helps to live through and by so doing to experience the conflicts. The protagonist lives the problematical situations and with the help of the trained leader and the assistance members of the group he/she gets a new way to solve or to work up the problem. To take part in a psychodrama group is not for everybody possible. It takes a long time, because the start of the group-process, the development of the group-confidence needs a long time. A psychodrama group is effective, if the trainings are constant (at least one training in every month), it consists of at least 10 trainings and most of the members of the group are motivated for the self (protagonist) play. This form of the self-knowledge require time and money from the participants.
With a little overstatement we can call the playback, the improvisation the popular form of the psychodrama. It can turn into a curative method, and during it the paricipants come together only once. The method is for most people accessible, it gives a real experience for the story-teller without the responsibility and fear of the personal participation. The audience can see the story from the dark of the auditorium and in this protected sphere it is their own responsibility, what to use from the performance. For becoming therapy we have to mention three things: the actors (who are not actors in the proper sense of the word, we should call them „improviser”, „player”), the question master (ez se biztos, hogy így van), who leads the performance and the audience.
The actors (players) – in order to have a curative effect of the performance – have to be trained as a psychodrama trainer. This is important because in this way can be ensured that the play is fair and the experience is personal. During the improvisation in the theatre the trained actors work with their learnt „shemes”. During the improvisations the improvisers can use only their shemes of psychodramatical experiences. At this time can be used the following techniques: „internal voice”, „chorus”, „introduction of self-parts” etc. These methods make the performance spectacular, theatre-like and psychodramatical. The spectacle gives surplus, which is above all for the story-teller. It can give him/her a new point of view, other guidelines to look his/her own story. In the case of serious stories we can experience the occurance called „full” by Moreno. The members say sentences, play motions, which was not told them. The player does not prepare himself/herself for the performance, he/she is just there. He/she is totally opened towards the story-teller, tries to undo his/her preconceptions, he/she rely only on the intuitions. This can ensure not to explain, just to reflect through his/her own personality check. The situation is the same like with the non direkt helping relationship, in this case the leader just goes with the client, does not give advance, just reflects the things, what the client said.
The roll of the question master is important. He/she has to create confidental sphere, in which the story-teller volunteer to play. He/she has to warm up the audience, and has to keep the performance between the limits. To keep the limits of the time and genre is important in order that the audience feel safe. If there is a story-teller, the question master helps with questions. This is really a therapy roll. The questions should not be indiscreet, because the audience listen to the performance, on the other hand, it is not good to vaste the time with unimportant information and of course, the time is limited.
For a lot of story-teller it is the „therapy”, if they can speak. For him/her is not to important to play the story. Other story-teller can not talk about his/her own feelings, stories. In this situation it is the task of the question master to change the subject. The question master has the responsibility of the interpretation. He/she has to understand what he/she has heard and has to brief the story. With this can he/she ensure the therapy sphere for the story-teller and for the players the most important information. After playing the situation it is important to ask feedback. It can happen that the players can give back what the story-teller wanted to hear, or the story-teller confronts with things, he/she did not wait. Then the question master has to end the play.
The audience has more roll during the playback performance: theatre-goer, inquiring outsider, voyer, glancer and somebody, who wants to learn from the stories. It is hard to create a real therapy sphere from an audience which is in dirrerent ways motivated. We can consider only the chair of the story-teller – the story-teller – the question master – the players as this sphere. It is hard to decide why takes part each story-teller on the performance. A performance which was announced in a newspaper has different composition of members as a performance on a professional conference. In a professional audience the resistance is bigger, and the stories are more superficial. Spontenaous organised audience often hides serious story-teller. There are always some exceptions of course, which strengthen the rule.
The unique of this performance a spontenaous playback. Some members of the Touch Theatre is prepared to create the therapy sphere of the performances. During the performance we can see some workshop secret, we can listen to some stories, hoping the magic will be repeated and the participants get personal experiences about the improvisation, what is more they can try some techniques. It is hard to learn the improvisation, because during the upbringing we lose our spontaneous behaviour. It is hard to learn the improvisation because the established norms give us the feeling of safety. During the experience of the improvisation we do not have to consider these routines and we have to feel the freedom of „here and now”. During the workshop we can try what is it like, when the forgetted spontenaous behaviour gives us new possibilities.
Fodor Gábor: Az improvizáció terápiás hatása
Az Érintések Improvizációs Színpad vezetőjeként és improvizációs tréningek tanáraként mindannyiszor szembesülök azzal, hogy a mesélő számára a történet elmesélése, és megtekintése terápiás hatású lehet.
A pszichodráma olyan önismereti csoportmódszer, amelyben a cselekvés, az akció segít átélni és ez által feltérképezni a konfliktusokat. A protagonista megéli a problémás élethelyzetet és a felkészült vezető, valamint a támogató csoporttagok segítségével új nézőpontot kap a probléma megoldásához, vagy feldolgozásához. A pszichodráma csoporton való részvétel azonban keveseknek adatik meg. Sok időt vesz igénybe, hiszen a csoportfolyamatok elindulása, a csoportbizalom kialakulása időbe telik. Egy pszichodráma csoport akkor hatékony, ha rendszeresen – legalább havonta – tart foglalkozásokat, legalább 10 összejövetelből áll, és a csoporttagok legtöbbje motivált az egyéni (protagonista) játékra. Időt és pénz igényel a részvevőktől az önismeret ilyen formája.
A playback, az improvizáció, kis túlzással nevezhető a pszichodráma populáris formájának. Olyan terápiás módszerré válhat, amely során egyszeri alkalomra jönnek össze a résztvevők. A módszer többek számára hozzáférhető, a mesélő számára valódi élményt nyújt a személyes részvétel felelőssége és félelme nélkül. A közönség a nézőtér sötétjéből meglesheti a történetet és ebben a védett közegben saját felelőssége és döntése, hogy mit használ fel a látottakból. Ahhoz, hogy a playback valóban terápiává válhasson három dologról kell beszélnünk: a színészekről (akik a szó valódi értelmében nem színésze, inkább „improvizatőrnek”, „játszónak” kellene őket nevezni), a játékmesterről, akik az előadást levezényli, és a közönségről.
A játszók, ahhoz, hogy az előadás terápiás hatású lehessen, pszichodramatikus végzettséggel kell, hogy rendelkezzenek. Ez azért fontos, mert így lehet biztosítani a szakmai korrektséget és az élmény személyességét. Színházi rögtönzés során a képzett színészek valójában saját betanult „konzervjeikkel” dolgoznak. Improvizációs előadások alkalmával az improvizatőrök legfeljebb saját pszichodramatikus élményeik konzervjeit használhatják. Ilyenkor használhatók a „belső hang”, a „kórus”, az „én-részek bemutatása” technika. Ezek a módszerek teszik látványossá, színház-szerűvé, ugyanakkor pszichodramatikussá az előadásokat. Ilyenkor látvány olyan többletet ad, amely elsősorban a mesélőnek szól. Számára adhat új nézőpontot, más szempontokat saját történetének megtekintése. Mély történetek esetén talán még jobban tetten érhető a Moreno által „tele”-nek nevezett jelenség. A játszók olyan mondatokat is kimondanak, olyan gesztusokat is eljátszanak, amelyet a mesélő el sem mesélt. A játszó nem készül a jelenet előadására, csak jelen van. Teljesen nyitott a mesélő felé, megpróbálja kikapcsolni prekoncepcióit, csak a megérzéseire hagyatkozik. Ez a biztosítéka annak, hogy nem értelmezi, csak saját személyiségének szűrőjén keresztül visszatükrözi a történetet. A helyzet analóg a non direktív segítő kapcsolattal, ahol a terapeuta csak kíséri a klienst, nem ad tanácsot, csak visszatükrözi kliens által elmondottakat.
A játékmester szerepe meghatározó. Meg kell teremtenie azt a bizalmi légkört, amelyben lesznek önként vállalkozó mesélők. Fel kell melegítenie a közönséget, és korlátok közt kell tartania az előadást. Az idő és műfaji keretek megtartása nézők biztonságérzete szempontjából fontos. Ha van már önként jelentkező mesélő, a játékmester kérdésekkel segíti őt. Ez valóban terapeuta szerep. A kérések nem lehetnek indiszkrétek, hiszen közönség előtt történik a beszélgetés, ugyanakkor nem szabad lényegtelen információkra elfecsérelni a beszélgetést és az időkereteket is tartani kell. Sok mesélőnek az a terápia, ha beszélhet. Neki nem is olyan fontos, hogy eljátsszuk a történetet. Más mesélők képtelenek saját érzéseikről, saját történeteikről beszélni. Ilyenkor a játékmesternek kell a helyes útra tereli a beszélgetést. A játékmester felelőssége a jó interpretáció. Jól kell megértenie az elhangzottakat és jól kell összegeznie a történet legfontosabb elemeit. Ezzel biztosítja a mesélő számára a terápiás közeget – megértették őt – és a játszók számára a legfontosabb információt. A jelenet lejátszása után fontos a visszajelzés kérése. Megtörténik, hogy nem sikerül visszaadni azt, amit a mesélő várt, vagy olyannal szembesült, amire nem volt felkészülve. Ekkor a játékmester feladata elvarrni a szálakat.
A közönség többféle szerepben van jelen egy playback előadáson: egyszerű színházba-járóként, érdeklődő kívülállóként, kukkolóként, más történeteiből tanulni akaróként, mesélőként. Egy különbözőképpen motivált közönség nagyon nehezen alakítható valódi terápiás közeggé. valójában csak a mesélő széke – mesélő – játékmester – játszók mikrokörnyezet tekinthető annak. Nehéz megállapítani, ki miért vesz részt egy improvizációs előadáson. Egészen más az összetétele egy műsorújságban meghirdetett előadás közönségének, mint egy szakmai konferencián rész vevő társaságnak. Szakmai közönségben általában nagyobb az ellenállás, és a történetek is felszínesebbek. Spontán szerveződött publikum sokszor mély – a közönség számára is tanulságokkal szolgáló – mesélőt rejt. Persze mindkét esetben vannak kivételek, melyek erősítik a szabályt.
Jelen előadás különlegessége egy rögtönzött playback bemutató. Az Érintések Improvizációs színpad néhány tagja vállalkozott arra, hogy segít megteremteni az előadások terápiás közegét. Az előadás során belepillanthatunk a módszer műhelytitkaiba és meghallgathatunk egy-két történetet, remélve, hogy a varázslat megismétlődik és a résztvevők személyes élményt szerezhetnek az improvizációról, sőt bizonyos technikákat ki is próbálhatnak.
Az improvizáció nehezen tanulható, mert a nevelés éppen a spontaneitást gyomlálja ki belőlünk. Az improvizáció nehezen tanulható, mert a bennünk kialakult, kialakított viselkedési „konzervek” adják biztonságérzetünket. Az improvizáció megtapasztalásakor el kell engedni a rutin kezét és hagyni kell, hogy megérintsen a rögtönzés, az „itt és most” szabadsága. A workshop során – társulat védőhálója felett – kipróbálható milyen, amikor a rég elfeledett spontaneitás új lehetőségeket tár fel előttünk.