Joseph Jensen OSB William H. Irwin C.S.B

15Izajás 1–39

Joseph Jensen OSB – William H. Irwin C.S.B.

Irodalom

1Blenkinsopp, J.: A History of Prophecy in Israel, Philadelphia 1983, 106-118. Bright, J.: BHI 269-293. Childs, B. S.: Isaiah and the Assyrian Crisis, SBT 2/3, London 1967. Clements, R.: Isaiah 1-39, Grand Rapids 1980. Duhm, B.: Das Buch Jesaja, HKAT, Göttingen 19224. Fey, R.: Amos und Jesaja, WMANT 12; Neukirchen 1963. Fohrer, G.: Das Buch Jesaja, 2 kötet, ZBK; Zürich 19662. Gottwald, N.: All the Kingdoms of the Earth, New York 1964, 147-208. Gray, G. B.: A Critical and Exegetical Commentary on the Book of Isaiah, I-XXXIX, ICC, New York 1912. Irwin, W. H.: Isaiah 28-33, BibOr 30; Roma 1977. Jensen, J.: The Use of tôrâ by Isaiah, CBQMS 3, Washington 1973. Kaiser, O.: Isaiah 1-12, Philadelphia 1983. Uő: Isaiah 13-23, Philadelphia 1974. McKane, W.: Prophets and Wise Men, SBT 1/43; London 1965. Scott, R. B. Y.: „The Litterary Structure of Isaiah’s Oracles”, Studies in Old Testament Prophecy (Fest. T. H. Robinson, szerk. H. H. Rowley) New York 1950, 175-186. von Rad, G.: Az Ószövetség teológiája, 2. Bp. 2000, 147-175. Watts, J.: Isaiah 1-33, 34-66, WBC 24, 25, Waco 1985-1987. Whedbee, J. W.: Isaiah and Wisdom, Nashville 1971. Wildberger, H.: Jesaja, BKAT 10/1, Neukirchen 19802; 10/2, 1978; 10/3, 1982.

Bevezetés

2(I) A próféta és kora. Meghívását Izajás „abban az esztendőben (kapta), amikor meghalt Uzija király” (6,1), vagyis az általunk használt kronológia szerint 742-ben (ld. alább). Ez kevéssel azután történt, hogy Asszíriában III. Tiglatpilezer (745–727) került hatalomra, akit további nagy képességű és erélyes királyok követtek (V. Szalmanasszár, 726–722; II. Szárgon, 721–705; Szanherib, 704–681). Tény az, hogy Izajás prófétai szolgálatát beárnyékolta Asszíria ellenállhatatlan ereje és világuralmi terve.

Izajás Jeruzsálemben és környékén teljesítette prófétai küldetését. Személyes életéről keveset tudunk. A Jeruzsálemhez kapcsolódó hagyományok iránti odaadása, alkotásának irodalmi minősége, valamint a bölcsességi hagyománnyal való kapcsolata arra utal, hogy magasrangú családból származott és igen nagy műveltséggel rendelkezett. Nős volt, feleségét próféta-asszonynak nevezik (8,3); két fiának jelképes nevet adott (7,3; 8,3.18).

Izajás próféciái közül néhány Jótám idejében keletkezhetett (750–735, 750–742 között társuralkodó Uzija [Azarja] mellett), talán némely azok közül, amelyek a társadalmi igazságosságra és a pogány gyakorlatokra vonatkoznak, bár ezt az anyagot nehéz keltezni. Azok a próféciák, amelyeknek a keltezése biztos, az Ácház (735–715) és Hiszkija (715–687) idejében jelentkező politikai krízissel kapcsolatosak. 735-ben Szíria és Izrael megtámadta Júdát, mert megkísérelték rávenni, hogy lépjen be az Asszíria-ellenes koalícióba. Ez a próbálkozás azzal végződött, hogy Asszíria meghódította Izraelt (733) és Szíriát (732), Júda pedig Asszíria vazallusa lett (2Kir 16,7-9). A 7,1–8,18-ban található anyag nagy része ebből a korból származik. Lehetséges, hogy volt egy olyan időszak, amikor a próféta hallgatott. Később azonban Izajás újból felszólalt, tiltakozva Egyiptom azon próbálkozása ellen, hogy Júdát a filiszteusokkal együtt 714-ben rábírja az Asszíria elleni lázadásra, de lehet, hogy már korábban is megtette ezt (20,1-6; valószínű, hogy a 18,1-6, valamint a 19. fejezet egy része is ebből az időből való). E kísértés újból jelentkezett II. Szárgon halálakor, 705-ben, de ekkor Izajás lángoló, sőt néha keserű szavai nem tudták meggyőzni Hiszkiját, aki több kis állammal együtt fellázadt, Egyiptom megígért segítségében bízva. A lázadást 701-ben leverték, és Júdát nagy pusztítás érte; Hiszkijának meg kellett adnia magát, és hatalmas sarcot kellett fizetnie (22,1-14; 2Kir 18,13-16; ANET 288). A megadást követő csodálatos szabadulásról szóló elbeszélés mind Izajás tanítására, mind pedig a történetiségre vonatkozó kérdéseket vet fel (ld. a 2Kir 18,13–19,37-re vonatkozó kommentárt). Izajás egyetlen próféciája sem tehető biztosan 701 utánra, és valószínű, hogy küldetése ebben az időben érhetett véget.

3A fentebb követett és a kommentárban használt kronológia a leginkább elfogadott. Asszír források arra utalnak, hogy a szír–efraimita lázadás 735-ben kezdődött; mivel ebben az időben Ácház volt a király, nem kerülhetett uralomra ezt követően. Szanherib betörése Júdába, ismét csak az asszír források szerint, 701-ben volt, ez pedig a 2Kir 18,13-nak megfelelően (vö. Iz 36,1) Hiszkija uralkodásának 14. esztendeje volt, uralkodásának tehát 715-ben kellett kezdődnie. Mindazonáltal a 2Kir 18,1 Hiszkija trónra lépését Hósea uralkodásának harmadik évére teszi, aki – az asszír források szerint – kb. 732-ben kezdett el uralkodni. Ezért némelyek kb. 728-tól számítják Hiszkija uralkodásának kezdetét, és ezt a 2Kir 18,9-10 látszik megerősíteni, amely Szamaria ostromának kezdetét (724) és Szamaria elestét (722) Hiszkija 4., illetve 6. évére teszi. Az időpontok ütközésére még eddig nem találtak teljesen kielégítő megoldást.

4(II) Tanítás. Izajás tanításának vezérelve Izrael Istenének szentsége és királyi hatalma, amelyet kezdeti látomása alkalmával tapasztalt meg (6,1-13); „Izrael Szentje” az a fenségcím, amelyet legszívesebben alkalmaz Jahvéra, akinek „dicsősége” nemcsak Jeruzsálemben van jelen, hanem betölti az egész földet (6,3). A gyengék társadalmi elnyomása Jahve szentségét sértette, ezért Izajás erőteljesen szólalt fel a társadalmi igazságosság érdekében (1,10-17.21-26; 3,13-15; 5,1-10.20-23; 10,1-4), és hirdette, hogy a büntetés azért következett be, mert megsértették Jahve parancsát (5,24).

Jahve hatalma oly nagy, hogy mindenre kiterjed, még a leghatalmasabb nemzetek sorsát is irányítja, és ezek az ő tervének eszközei (5,26-29; 7,18-19.20; 10,5-6). Jahve a történelemben kibontakozó tervét a legmélyebb bölcsességgel (28,23-29) és ellenállhatatlan erővel (14,26-27) valósítja meg. Ezzel szemben minden emberi terv hiábavaló (7,4-7; 8,9-10). Ezért Izajás ostobaságnak tartotta Júda azon szándékát, hogy maga vegye kézbe sorsa alakítását, különösen, amikor ez azt jelentette, hogy Asszíriához fordult segítségért (Szíriával és Izraellel szemben), vagy Egyiptomtól remélt támogatást (az Asszíria elleni lázadáskor). A Jahve segítségébe és oltalmába vetett bizalom a hitet, ennek ellenkezője a hit hiányát jelentette (7,9b; 8,17; 28,16-17; 30,1-5.15; 31,1-3). Mivel a királyi tanácsadók, pusztán emberi bölcsességre alapozva, Ácházt és Hiszkiját olyan útra vezették, amely ellentétes volt azzal, amelyért Izajás felszólalt, ő vitába szállt az úgynevezett bölcsekkel (5,18-19; 6,9-10; 29,13-14.15-16). Ez a csoport felelt az igazságszolgáltatásért is, és a próféta elítélte őket amiatt, hogy képtelenek voltak a megtanult bölcsességi hagyomány nagyszerű eszményének megfelelően élni.

Izajás a gőgöt főbűnnek tekinti (Barton, J.: JTS 32 [1981] 1-18); nem más ez, mint a hit ellentéte, mely ítéletet von magára (2,11-12.17; 3,16; 5,15-16; 9,8-9; 10,7-16.33; 28,1-4.22; 29,5). Ezért Izajás látja Jahve szándékát Izrael és Júda megbüntetésére vonatkozóan (3,1–4,1; 5,25-29; 6,11-13; 9,7-20). A büntetésnek azonban gyógyító hatása is lehet, és előkészítheti a helyreállítás útját (1,21-26). Ezzel Izajás ajtót nyit a remény számára. Saját tanítványai arról a meggyőződésről tanúskodtak, hogy ők alkotják a nép hűséges maradékát ( 21). A jeruzsálemi hagyományok – a Sion-tradíció és a dávidi dinasztiának tett ígéretek – nagy hatással voltak rá (nem hivatkozik Mózesre, a Sínaira, a szövetségre); ezek a hagyományok ihlették őt a jövőre vonatkozó legragyogóbb ószövetségi próféciák némelyikének megfogalmazására (2,2-4; 8,23–9,6; 11,1-9).

5(III) A könyv. A kanonikus Izajás könyve 66 fejezetből áll, de már hosszú ideje felismerték, hogy a 40–55. és 56–66. fejezetek a fogságban, illetve a fogság után keletkezett írások gyűjteményei ( 21:3.50). Az 1–39. fejezetek több kisebb gyűjteményből állnak; ezek közül néhány bonyolult fejlődés eredménye. Izajás saját szavai különösen az 1-11. és a 28–32. fejezetekben találhatók (az első rész többnyire Ácház, a második leginkább Hiszkija idejéből való). Izajás hiteles szavai megtalálhatók továbbá a nemzetek elleni próféciákban (13-23. fej.) és talán a történeti függelékben is (36–39. fej., mely a 2Kir 18,13–20,19-ből származik). Izajás apokalipszise (24–27. fej.) és a 34–35. fejezetekben található gyűjtemények későbbi időből származnak. A részletekről ld. a megfelelő részek bevezetőjét.

Izajás könyvének TM-a – Cross és mások véleménye szerint – a palesztinai szövegcsaládhoz tartozik, és általában véve összetett és terjengős. A LXX Izajás-szövege egy ehhez nagyon hasonló kéziratból származik, és ugyanazok a tendenciák ismerhetők fel benne. A híres 1QIsaa, amelyet gyakran proto-maszorétikusnak neveznek, alapvetően ugyanahhoz a szövegtípushoz tartozik, amelyből a TM is származik, bár a helyesírás szempontjából a scriptio plena jellemzi. Ezért, bár az 1QIsaa-ból és a LXX-ból vagy más régi fordításokból néha eredeti olvasatokat lehet helyreállítani, a jelentős és frappáns variánsok nem túl gyakoriak.

(Cross, F. M.: HTR 57 [1964] 281-299; IEJ 16 [1966] 81-95; Ziegler, J.: Untersuchung der Septuaginta des Buches Isaias, Münster 1934; JBL 78 [1959] 34-59.)

6(IV) Tartalom.

(I) Bevezető gyűjtemény (1,1-31)

(A) Felirat (1,1)

(B) Jahve panasza értetlen gyermekei ellen (1,2-3)

(D) Istentisztelet és igazságosság (1,10-17)

(E) Választás (1,18-20)

(F) Megtisztító ítélet Jeruzsálem felett (1,21-28)

(G) Bűn és büntetés (1,29-31)

(II) Júdára és Izraelre vonatkozó próféciák: első rész (2,1–5,30)

(A) Sion, az eljövendő béke középpontja (2,2-4)

(B) Az Úr ítéletének napja (2,6-22)

(D) Jahve perbe száll a vezetőkkel (3,13-15)

(E) A jeruzsálemi asszonyok sorsa (3,16–4,1)

(F) A megtisztított és megoltalmazott Jeruzsálem (4,2-6)

(G) Ének az Úr szőlőjéről (5,1-7)

(H) Jajkiáltások ([10,1-4] + 5,8-24)

(I) Jahve kinyújtott keze (5,25-30)

(III) Izajás emlékiratai (6,1–8,18[9,6])

(A) Izajás meghívása (6,1-13)

(B) Találkozás Ácházzal (7,1-9)

(D) Néhány töredék (7,18-25)

(E) Mahhér-sálál-Hás-báz (8,1-4)

(F) Siloé vizei (8,5-8)

(G) A nemzetek hiú tervei (8,9-10)

(H) Izajás összeesküvése Jahvéval (8,11-15)

(I) Várakozás az Úrra (8,16-18)

(J) Két kiegészítés (8,19-22)

(K) A béke fejedelme (8,23–9,6)

(IV) Júdára és Izraelre vonatkozó próféciák: második rész (9,7–12,6)

(A) Jahve kinyújtott keze (9,7-20 + 5,25-30)

(B) Jaj az elnyomó uralkodóknak (10,1-4)

(D) Néhány kiegészítés (10,16-27a)

(E) Az ellenség előrenyomulása (10,27b-34)

(F) Az eljövendő király (11,1-9)

(G) Későbbi kiegészítések (11,10-16)

(H) Hálaadó záróének (12,1-6)

(V) Próféciák a nemzetek ellen (13,1–23,18)

(A) Babilon elleni prófécia (13,1-22)

(B) A pogány népek és Izrael helyreállítása (14,1-2)

(D) Jahve Asszíriára vonatkozó tervei (14,24-27)

(E) Figyelmeztetés Filiszteának (14,28-32)

(F) Moáb ellen (15,1–16,14)

(G) Szíria és Izrael ellen (17,1-11)

(H) Támadás és szabadulás (17,12-14)

(I) Követség Egyiptomból (18,1-7)

(J) Ítélet Egyiptom fölött (19,1-25)

(K) Izajás jel és előjel Egyiptom számára (20,1-6)

(L) Babilon bukásáról (21,1-10)

(M) Dúma, Dedán és Kedár ellen (21,11-17)

(N) Prófécia a Látomás völgyéről (22,1-14)

(O) Sebna és Eljakim (22,15-25)

(P) Tírusz ellen (23,1-18)

(VI) Izajás apokalipszise (24,1–27,13)

(A) A föld teljes elpusztulása (24,1-20)

(B) Jahve diadaláról szóló prófécia és ének (24,21–27,1)

(a) Jahve királysága (24,21-23)

(b) Himnusz Jahvénak, a biztos menedéknek (25,1-5)

(d) Moáb ellen (25,10b-12)

(e) Ima szabadulásért (26,1–27,1)

(a) A szőlőskertről szóló második ének (27,2-6)

(b) Jákob jövője (27,7-13)

(VII) Hiszkija uralkodása idején újraértelmezett, az eljövendő üdvösségről szóló próféciák (28,1–33,24)

(A) Szamaria ellen (28,1-6)

(B) A jeruzsálemi uralkodó réteg ellen (28,7-22)

(D) Két beszéd a nép „tudatlansága” ellen (29,9-16)

(E) Üdvösség, a jelen helyzet jórafordulása (29,17-21)

(F) Jákob jövője (29,22-24)

(G) Jaj a lázadó fiaknak (30,1-5)

(H) A Délvidék állatainak terhe (30,6-7)

(I) Tanúság az Izrael Szentjének elvetésével járó veszélyekről (30,8-17)

(J) A Jahvéra várakozók (30,18-26)

(K) Asszíria veresége (30,27-33)

(L) Jaj az Egyiptomban bízóknak (31,1-3)

(M) Asszíria ellen (31,4-9)

(N) Az eszményi királyság (32,1-8)

(O) Az öntetszelgő asszonyok (32,9-14)

(P) A helyzet jórafordulása (32,15-20)

(Q) Ima és prófétálás (33,1-24)

(a) Ima szabadulásért (33,2-9)

(b) Együttlakozás Jahvéval (33,13-16)

(VIII) Ítélet Edom fölött; a megváltottak öröme (34,1–35,10)

(A) Ítélet Edom fölött (34,1-17)

(B) A D-i pusztaság kivirul (35,1-10)

(IX) Izajásról és Hiszkijáról szóló elbeszélések (36,1–39,8)

(A) Szanherib Júdában (36,1–37,38)

(B) Hiszkija betegsége (38,1-22)

Kommentár

7(I) Bevezető gyűjtemény (1,1-31). Az első fejezet Izajás működésének különböző időszakaiból származó próféciákat tartalmaz; ezek egybeszerkesztéséből alakult ki a könyv egészének bevezetője. E bevezető a könyv legfontosabb tanításainak összefoglalását adja. Kevésbé meggyőző az a vélemény, hogy a fejezet, vagy annak legnagyobb része egységes (Roberts, J.: PSB 3 [1982] 293-306).

(A) Felirat (1,1). A szerkesztő megnevezi a bemutatott próféciák szerzőjét, és megjelöli működése idejét. Az Izajás név jelentése hozzávetőlegesen „Jahve a szabadulás” (a yš‘ + Jah származéka). Apja, Ámosz ismeretlen.

(B) Jahve panasza értetlen gyermekei miatt (1,2-3). A könyv egy alliterációs figyelemfelkeltéssel kezdődik (šim‘û šāmayim), amelyben a próféta úgy írja le Jahve kapcsolatát népével, mint egy atyáét, aki szerető gondoskodása teljességét árasztotta ki gyermekeire (vö. 30,1.9), de ennek ellenére részükről csak engedetlenséget és lázadást tapasztalt. Az égre és földre való hivatkozás nem a szövetségre alapozó perbehívás. Amikor Jahve megszólal, az egész teremtett világ felfigyel, ezzel az utalással a próféta elítéli népe értetlenségét. A népet szembeállítja az ökörrel és a szamárral, olyan állatokkal, melyek közmondás tárgyát képezik oktalanságuk és makacsságuk miatt, és ezzel rossz fényt vet a népre. Izrael ezeknél is rosszabb, mert meg sem ismeri urát. A szavak sorrendje szándékosan hangsúlyozza ezt: „fiakat neveltem…; ismeri az ökör”. A probléma gyökere, hogy a nép képtelen „ismerni”, „érteni”. Az igéket minden – kifejezett vagy bennfoglalt – tárgy nélkül használja, a bölcsességi hagyományhoz hasonlóan. Szintén a bölcsességi irodalomra utal az atya-fiú viszony, a nevelői háttér, a közmondás-használat és a szókincs egy része. Az 5,13 valamint 6,9-10 is Izraelnek az ismerésre, a megértésre való képtelenségét jelöli meg a katasztrófa okaként. (Izajásnak a bölcsességi hagyománnyal való kapcsolatáról ld. a továbbiakban az 1,10-17; 2,3; 5,18-24; 11,2; 14,26-27; 29,9-16 valamint a 28,23-29; 30,9 kommentárját.) A lázadás pontos mibenléte nincs megnevezve; a próféta büntetést sem helyez kilátásba, de úgy tűnik, hogy a lázadó gyermekek hajlanak a bűnbánatra.

(C) Jeruzsálem büntetése (1,4-9). Bár egyesek az előző versekhez csatolnák a részt, valószínű, hogy csak a „fiak” címszó kapcsolta össze ezeket. Különbözik a versek hossza, és a 4-9 versekben szereplő hôy („jaj!”  15) rendszerint egy új egységet jelöl. A rész történelmi háttere valószínű a 701-es asszír pusztítás, mely Hiszkija Szanherib elleni lázadását követte; ezt a vállalkozást Izajás elkeseredetten ellenezte (ld. a 28–32. fej.-et, passim). Ezek szerint a hôy nem egy jövőre vonatkozó fenyegetést jelez, hanem a jelen helyzetre utal. A szöveget három részre lehet osztani (4.5-6.7-9 versek); mindegyik egy másik megszemélyesítést tartalmaz. A 4. vers négy, egyre meghittebb tartalmú kifejezést használ Júdára (gôy, „nemzet”, ‘am, „nép”, zera‘, „ivadék”, bānîm, „fiak”); ezzel fokozza a minősítő szavakban kifejeződő bűnösséget. Júda bűne abban áll, hogy hatalmi politikája által visszautasítja a Jahvéba vetett bizalmat (amikor például Egyiptommal szövetkezik, hogy fellázadhasson Asszíria ellen). 5-6. Itt Júda úgy szerepel, mint egyed, akit tetőtől talpig véres sebek borítanak. A kép szemléletesen írja le az ország helyzetét Szanherib betörése után, de a sebek a vesszővel megfenyített és így engedelmességre tanított fiú képét is felidézik (ld. Péld 10,13; 13,24; 22,15; 23,13-14; 26,3; 29,15; vö. Iz 10,5-6. 7. pusztává lett… elnyelték a lángok: Szanherib azzal hivalkodott, hogy elpusztított negyvenhat, fallal körülvett várost és a hozzájuk tartozó falvakat (ANET 288). A zárómondat Jeruzsálem sorsát Szodoma elpusztításához hasonlítja (zārîm helyett sedōm olvasandó), és későbbi kiegészítés. 8. Mivel Jeruzsálem leánya megszabadult a pusztítástól, a remény nem aludt ki. 9. Bár Júda bűne Szodoma és Gomorra bűnével mérhető össze, a fiak büntetésében részesült, és nem pusztult el teljesen. A kifejezés, mely a kisszámú túlélőre utal (śārîd) csak itt szerepel Izajásnál, és nem kapcsolódik a maradékról szóló tanításához.

8(D) Istentisztelet és igazságosság (1,10-17). Az új egységet a Szodomára és Gomorrára való hivatkozás kapcsolja az előzőhöz. fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását: A rész egy újabb figyelemfelkeltéssel kezdődik, amilyet a bölcsesség tanítója is használ. A tôrāh itt (akárcsak a 2,3; 5,24; 8,16; 30,9-ben) bölcsességi értelemben, általános tanításként értendő, és nem törvényként (Jensen: Use of tôrâ, 68-83). A tartalom azt mutatja, hogy a rész a vezetők ellen irányul (még akkor is, ha a népet is megszólítja), azok ellen, akik elsődlegesen felelősek az igazságos ítéletért. Akárcsak más próféták (ld. Ám 5,21-24; Jer 7,1-15), Izajás is azt mondja, hogy Isten nem fogadja el a hódolatot (nemcsak az áldozatot, hanem magát az imádságot sem!) azoktól, akik elnyomják és rossz bánásmódban részesítik a szegényt és a tehetetlent. Ez a tanítás megtalálható a bölcsességi irodalomban is (Péld 15,8; 21,3.27; ANET, 417), amely – akárcsak itt – a nem őszinte cselekedetet Isten előtt utálatosnak nevezi (Péld 6,16-19; 12,22; 15,8; 21,27; ANET, 423). Egy kilenc imperatívuszból álló sorozatban Jahve megmondja, mit kell tenniük. A társadalom kiszolgáltatott rétegei iránti gondoskodás Izrael törvényében és bölcsességében gyökerezik (Kiv 22,20-30; 23,6-9; MTörv 24,17; Péld 14,31; 15,25; 19,17; 22,9.22-23; 23,10-11; 29,14).

(E) Választás (1,18-20). A 4-9. versek a múltban bekövetkezett pusztulást írták le, a 10-17. versekben a felszólítások az eljövendő cselekvést határozzák meg, itt viszont meghívás hangzik el a megfontolásra. Két lehetőség közül lehet választani: jó dolgokat enni vagy kard által megemésztetni. ha vétkeitek… olyan fehérek lesznek, mint a hó… mint a gyapjú: Sokan retorikus kérdésként értelmezik ezeket, melyekre „nem” lenne a válasz, de ez a magyarázat kevéssé valószínű. Négy „ha” kötőszóval (’im) kezdődő kijelentést olvasunk, de csak a harmadik és a negyedik kínál fel választási lehetőséget. Ezen a választáson múlik, hogy valakinek a sorsa a kard vagy az áldás lesz, illetve a szóban forgó bűnök bocsánatot nyernek vagy sem.

(F) Megtisztító ítélet Jeruzsálem felett (1,21-28). Az eredeti rész kezdetét és végét egy inklúzió („hűséges város”) jelzi; a 27-28. versek későbbi hozzáadás. A kezdő szó (’êkāh), amellyel gyakran találkozunk fájdalmat és siralmat kifejező kontextusban, különös érzelmi töltetet ad a 21-23. verseknek; egyensúlyban van a Jahve ítélő szavainak elején található hôy-jal (24. v.). Az átmenet a „hűséges város” és a „parázna” között egy megszemélyesítést tételez fel; valószínű „Sion leányáról” van szó. A háttérben nem Ózeás áll, hanem inkább az Istenével házasságot kötő város megszemélyesítése (Fitzgerald, A.: CBQ 37 [1975] 167-183). 23. A bűn, akárcsak az 1,10-17-ben, a védtelenek elnyomásában áll, amelyet itt súlyosbít a megvesztegetés. 24-25. Jahve válasza egyszerre büntető és megtisztító ítélet. A kabbōr („mint a lúggal”) helyett bakkūr („az olvasztókemencében”) olvasandó. 26. Izajás számára a büntetés lehet gyógyító és javító, Jahve eszköze a helyreállítás előkészítésére (vö. 7,15). bíráid… tanácsadóid: olyan csoportok, amelyek az igazságszolgáltatásért és a nemzeti politikáért felelősek; ez a két téma Izajás gondolkodásának két fontos pólusát képezi ( 4). 27-28. Ez a két vers valószínű az előző vers szerkesztői kommentárja. Az ítélet és az igazságosság (mišpā és edākāh) utalhat Jahve irgalmas tulajdonságaira, amelyek arra ösztönzik őt, hogy megváltsa népét. A 26. verstől eltérően, mely Sion teljes megtérését feltételezi, itt különbség van a megtérők és a megtérést elutasítók sorsa között.

(G) Bűn és büntetés (1,29-31). Ezeknek a verseknek az izajási eredete, akárcsak a magyarázatuk, vitatott. Bár rendszerint a termékenységi kultuszokra vonatkoztatják, azt is lehet mondani, hogy itt a próféta elítéli a gazdagokat, mert elkívánják mások tulajdonát (Fohrer: Jesaja 1, 45-46). A gonoszok ilyen összehasonlítása az elszáradó növényzettel gyakori a bölcsességi irodalomban (vö. Jób 15,30-35, Zsolt 37,35-36).

(II) Júdára és Izraelre vonatkozó próféciák: első rész (2,1–5,30). Ennél a pontnál az anyag elrendezése bonyolulttá válik. Az új felirat (2,1) azt mutatja, hogy az itt bevezetett gyűjtemény, mely a „Júdára és Jeruzsálemre vonatkozó” próféciákat tartalmazza, eredetileg az 1,1-31-től függetlenül létezett. Lehet, hogy ez a gyűjtemény kezdetben magában foglalta, megszakítások nélkül, a jelenleg a 9,7–11,9-ben található hiteles anyagot, de egy adott időben az „Izajás emlékiratai” ( 16) néven ismert részt közbeiktatták; ezzel megszakították a gyűjteményt, és más részeket is elmozdítottak helyükről (vö. 5,8-24.25-30). A könyv jelenlegi formájában a felirat a 13,1-ig terjedő részt vezeti be.

9(A) Sion, az eljövendő béke középpontja (2,2-4). Annak ellenére, hogy néhányan kétségbe vonják e próféciának izajási eredetét, összhangban van Izajásnak Jahve egyetemes királyságára vonatkozó elgondolásával és tanításának más vonatkozásaival. A prófécia megtalálható még Mik 4,1-4-ben, de az a próféta, aki megjövendölte a templom lerombolását (Mik 3,12), nem mondhatta ezeket a szavakat. 2. az utolsó napokban: Ez aligha jelent mást, mint „a jövőben” (ld. E. Lipinski: VT 20 [1970] 445-450); néha egy új rendre vonatkozik, és nem egy Izajásnál későbbi eszkatológiát tartalmaz. Sion kiválasztása Jahve hajlékául, Sion mint a különös oltalom helye és a nemzetek zarándoklatának célpontja, melyhez néha a béke és a fegyverek megsemmisítésének motívuma kapcsolódik, olyan témák, amelyek a „Sion-zsoltárokban” (Zsolt 46; 48; 76; 87  34:62) és más zsoltárokban is megtalálhatók, és egy Izajást megelőző hitet fejeznek ki. 3. A kifejezések a zarándoklat-terminológiához tartoznak („föl kell menni” Jahvét imádni). A hangsúly a tanítás keresésén van (itt a tôrāh ezt jelenti; vö. 1,10) a lelki számkivetettségben. Fel kell ismerni, hogy Jahve „útjai” igazak. A jelen és az eszményi jövő közötti különbség viszont abban áll, hogy míg most még Júda is elveti Jahve „tôrāh”-ját (30,8-10), a jövőben mindenki elfogadja azt. 4. Az itt leírt béke föltételezi a hódító háborúkról való lemondást, valamint Jahve általános rendelkezéseinek és egyedi döntéseinek elfogadását. Izajás békeszeretete az eszményi király leírásában is felismerhető (9,5-6; 11,6-9). 5. Egy későbbi szerkesztőtől származó buzdítás; Mik 4,4 végkövetkeztetése egészen más.

10(B) Az Úr ítéletének napja (2,6-22). Az „Úr napja”, melyről először Ámosznál olvashatunk (5,18-20), a Szentírás fontos témája lesz, de csak később vonatkoztatják az utolsó ítéletre és a világ végére. Izajás itt egy olyan eseményre gondol, amely a történelmen belül következik be. Nem beszél idegen megszállásról; ez az ítélet Jahve műve, és a nyelvezet a viharban történő teofániákra emlékeztet (ld. különösen a 29. zsoltárt). A szakasz rossz állapotban maradt fenn, és jelenlegi formája valószínűleg két vagy több versből állt össze. Wildberger négy egység létét állapítja meg (6.7-9.12-17.19. v.), és úgy gondolja, hogy a 10-11. és 20-21. versek másodlagosan, a többi vers részeiből lettek megfogalmazva. Mások úgy vélik, hogy ezek az ismétlések szándékosan refrénszerűek. A 9b és 22. vers későbbi hozzáadás.

A bevezető versek egy sokoldalú vádat tartalmaznak Izrael ill. Júda ellen, de Jahve napjának a leírása az egész emberiségre (’ādām, ’îš, ’anāšim) és a természet nagy részére vonatkozik, tehát kozmikus irányultsága van. A 6-8. több olyan utat sorol fel, amely által Isten népe más dolgokba veti bizalmát Isten helyett (jóslás, idegen hatalmak, gazdagság, katonai fölény, bálványok). Ezáltal a kevélység bűnébe esik, ami Jahve szempontjából főbűn, Isten üdvözítő művének akadálya és Jahve súlyos haragjának tárgya (3,16; 5,15-16; 9,8-9; 10, 7-15.33; 28,1-4.22). 9-19. Jahve haragja az ember-készítette tárgyakra irányul, amelyek szintén az emberi gőgről és önelégültségről beszélnek („Tarzis hajóiról” ld. 23,1). Úgy tűnik, hogy az ember önmaga felmagasztalásával még a természet fenségét is megfertőzte, ezért Jahve haragja a természetre is kiterjed. Nincs ugyan kiemelve, de Jahve cselekvésének pusztító célja az ember gőgjének megtörése (9.11.17.19. v.). Az emberi kevélység letörése pozitív lehet, mivel elhárít egy akadályt Jahvénak a történelemben végbevitt műve elől. Ebben a fogalmazásban Wildberger számos kapcsolódási pontot tár fel a bölcsességi irodalommal, ahol szintén arról olvasunk, hogy Isten a gőgösöket megalázza gőgjük miatt (Péld 14,19; 25,7; 29,23). Hasonlóságokat fedezünk fel e rész és a 2,2-4 között (például mindkettőben Jahve felmagasztalásáról és – ennek ellenképével a második részben – mindenek megalázásáról olvasunk; ld. különösen a 2. és 14. vers megfelelését). Ezért valószínű, hogy a szerkesztő, aki a két részt egybeillesztette, azt szándékozta szemléltetni, hogyan hárít el Jahve minden akadályt, amely hátráltatná a 2,2-4-ben leírt látomás megvalósulását (ld. még J. Jensen: CBQ 43 [1981] 181-186). 22. A megszólítás többes számú, tehát nem az Úrra vonatkozik.

11(C) A vezetők és a nép elvetése (3,1-12). A 3,1–4,1 tematikus egységet alkot, de nem képez egységes alkotást. A vizsgált rész a vezetők olyan mértékű hiányát mutatja be, mely már az anarchiát közelíti meg, és ezért sok más rossznak a forrása. A vezetők eltávolítása és az ebből származó rossz leírása által a rész az 1,26 ellentétévé válik, ahol arról olvastunk, hogy a vezetők visszaállítása lehetővé teszi Jeruzsálem helyreállítását. Lehet, hogy itt Izajás előrevetíti az asszírok által végbevitt deportálást, hiszen az ő gyakorlatukra volt jellemző a befolyásos osztályok, a védelmet, kormányzást, tanácsadást gyakorlók eltávolítása. 1. a támasztól és oltalomtól: A 2-3. versekben említett vezetőkre vonatkozik; kenyér és víz: egy későbbi, félrevezető kiegészítés. 2-3. Hasonló felsorolás olvasható a 2Kir 24,14-16-ban az 597-es babiloni deportálással kapcsolatban. 5. A vezetők hiánya általános törvénytelenséget és az értékrend felborulását idézi elő. 6-7. Ilyen körülmények között a vezetést annak adják át, akinek egyetlen képessége abban áll, hogy még van ruhája. 8-9. A bukás nyelvük (szavuk) és tetteik miatt következik be, de a bűn konkrét megnevezésére nem kerül sor. A deportálást megmagyarázhatná Jahve szavának elvetése, például az Asszíria elleni lázadáskor, de a fogság a társadalmi bűnök következménye is lehet (10,1-4). 10-11. Későbbi bővítés, a bölcsességi irodalom stílusában, mely szembeállítja az igazak és a gonoszok sorsát. Lehet, hogy az ’imrû, „mondjátok” igét ’ašrê-ra kellene javítani, ami annyit jelent, mint boldogok, áldottak, hogy így antitetikus párhuzamban álljon az ’ôy kifejezéssel. 12. Jahvénak ez a fájdalomkiáltása egy olyan izajási töredékből származik, amely más összefüggésben szerepel; itt átmenetet képez a 13-15. versekhez, és inkább a jelen helyzetre vonatkozik (akárcsak az 1-7. v.), semmint a jövőre. gyermekek… asszonyok: Ha az olvasat helyes, nem lehet tudni, mi a történelmi háttere. Egyesek így javítanák a szöveget: „pénzkölcsönzők… uzsorások”.

(D) Jahve perbe száll a vezetőkkel (3,13-15). Ez az ítélet a törvényszéki per képét ölti. Jahve bíró és egyben vádló is. Bár utalás történik a népre, világos, hogy az eljárás a „vének” és a „fejedelmek” ellen indul. A vének voltak azok a vezetők, akik az alattvalókat képviselték és szószólóik voltak, de itt az elnyomók között szerepelnek. feldúltátok: Az ige (a bā‘ar ige piél formája) rendesen annyit jelent, mint „(fel)égetni”. szőlő: e. sz.-ban, határozott névelővel Izraelre vonatkozhat (ld. 5,7). rabolt (gezēlāh): az erőszakkal elvett dolgokra vonatkozik, és az igék is erőszakra utalnak, de valószínű, hogy Izajás így ítéli el azt a társadalmi rendszert, amely lehetővé teszi a hatalmasok meggazdagodását a gyengék kárára, bár ez törvényes úton is lehetséges volna (ld. a 10,1-4 magyarázatát). Jahve itt úgy szerepel, mint aki ítéletre hívja a hatalmasokat.

12(E) A jeruzsálemi asszonyok sorsa (3,16–4,1). Bár a fejezet a téma szempontjából egységes, több részből áll. A 3,16-24 a jeruzsálemi asszonyok sorsában beálló változásról szól, mely gőgjük és fényűzésük miatt éri őket; míg a 25-26. versekben Jeruzsálem (e.sz.-ban) megszemélyesítve szerepel, és először második, majd harmadik személyben történik utalás rá. 16. Sion leányai: A Sion hegyet tekintették az uralkodó réteg tartózkodási helyének, és a megszólítás e csoport asszonyaira vonatkozik. Izajás hiúnak és gondatlannak látja őket; ennek a résznek a 13-15. versek mellé helyezése úgy mutatja be őket, mint akik férjeik társai a szegények kifosztásában (ld. Ám 4,1), mert ezek elszegényedése az asszonyok fényűzésének az ára. 18-23. Egy későbbi lista azokról a dísztárgyakról, amelyeket ezek az asszonyok hordhattak, kiegészíti Izajás saját szerény felsorolását a 16. és 24. versekből. 17.24. Sorsuk megváltozása közel van (ld. Ám 4,2-3). A 24. vers valószínűleg öt ilyen változást akar szemléltetni, noha valami eltűnt a szövegből: az 1QIsaa-ban szerepel a bšt, amellyel együtt így lehetne fordítani: „a szépség helyett megszégyenülés”. Izajás az ellenség hódítására gondolhatott, hiszen ez alkalommal a díszes öltözet zsákmánnyá vált (vö. 3,14!), tulajdonosnőiknek pedig megaláztatásban volt részük (Siral 5,11), sőt elhurcolhatták őket rabszolgának vagy ágyasnak. 25-26. A szerkesztő, aki ezeket a verseket hozzáadta, bizonyosan a háborúban elszenvedett vereségre gondolt. A megszemélyesítés „Sion leányá”-ra vonatkozik (1,8), tehát változás figyelhető meg a 16. versben szereplő „Sion leányai”-hoz képest. 4,1. A férfiak hiánya az elpusztított városban a végső változást hozza meg, hiszen az asszonyok küzdve-küzdenek, hogy elkerüljék azt, ami szégyennek számított – a férjezetlen, gyermektelen voltot, még azon az áron is, hogy lemondanak a jogszerint kijáró támogatásról (vö. Kiv 21,10-11).

13(F) A megtisztított és megoltalmazott Jeruzsálem (4,2-6). Eredetileg a 2–4. fejezetek egy rövid gyűjteményt képezhetett; ez az Izajásnál jóval későbbi zárórész bizonyos derűlátást tartalmaz. Olyan időre vonatkozik, amelyben Jeruzsálem szenvedése már a múlté, és most már megtisztulva az Úr oltalma alatt áll. 2. sarjadék (ema): A „föld gyümölcsével” való párhuzam azt mutatja, hogy itt a ema-t szó szerint kell érteni, nem pedig szimbolikusan, a Messiás-királyra vonatkozó értelemben (vö. Jer 23,5; 33,15; Zak 3,8; 6,12). akik életben maradnak (pelēāh) „a túlélők”: Olyan kifejezés, amely máshol azt a maradékot jelöli, amely megmenekült, és az Úr jóakaratának örül. (10,20; 37,31-32; Jo 3,5; Abd 17; ld. Blenkinsopp: History of Prophecy, 259). 3. A megmaradók nem egyszerűen túlélők, hanem szentnek nevezik őket (qādôš), akárcsak magát az Urat (6,3). Az Úr könyvéről ld. Kiv 32,32-33; Dán 12,1; Zsolt 69,29. 4. Éppen azokban a megpróbáltatásokban, amelyeken Jeruzsálem keresztülment, valósul meg Jahve megtisztító cselekvése. Az itt szereplő párhuzam eredetileg valószínű „Sion szennyé”-re és „Jeruzsálem véré”-re vonatkozott, de kiegészítették a „leányai” kifejezéssel, hogy a rész jobban kapcsolódjon a 3,16–4,1-hez, és hogy enyhítsék a versek keménységét. 5. felhő… tűz: Vö. Kiv 13,21-22. 6. dicsőség: Vö. 6,3, de itt rokonságot mutathat a papi hagyománnyal ( 1:7).

14(G) Ének az Úr szőlőjéről (5,1-7). Néhányan úgy vélik, hogy itt egy új gyűjtemény kezdődik, amely megmagyarázza a 12. fejezetig terjedő anyagot (Izajás „emlékiratai”-nak kivételével,  16). Az „ének” egy ügyesen kigondolt példázat a viszonzatlan szeretetről, amely szembeállítja Jahve nagylelkű gondoskodását népe bűnével (társadalmi bűnök), és az eljövendő ítéletről szól. 1. Két olyan kifejezést használ, amelynek jelentése „barát” vagy „kedves”, yādîd és dôd; ez utóbbi gyakran szerepel az Én-ben, ahol a szőlő a szeretett személyre vonatkozó metafora. Ezen eszközök segítségével Izajás rejtélyesen szól Jahvéról, és kiemeli az árulás személyes jellegét. 2. be’ušîm: nem kifejezetten vad-, hanem rothadt szőlő (a „bűzlik” jelentésű igetőből.). 3. A jól megírt példabeszéd arra készteti a hallgatókat, hogy ők fogalmazzák meg az ítéletet (vö. 2Sám 12,5-6), az elbeszélő szándékának megfelelően. 5-6. A jövőben pusztulás vár a nemzetre. 7. Felfedi, hogy az ének nem más, mint példabeszéd. Az utolsó fél vers olyan szavakkal játszik, amelyeknek hasonló a hangzásuk, de egészen más a jelentésük: mišpā és edāqāh („ítélet”, „jog” és „igazságosság”) az, amit Jahve keresett, de miśpā és e‘āqāh („erőszak” és „jajveszékelés”) az, amit talált. Az elvárt ítélet itt nem egy szigorú, részrehajlás nélküli számbavétel, hanem inkább a szegények jogainak irgalomból fakadó megkövetelése (ld. 1,17). A edāqāh a körülményeket figyelembe vevő viselkedést jelenti, és nem egy feltétlen normát. Jahve edāqāh-ja különösen szabadító tetteiben látható (Bír 5,16; 1Sám 12,7; Mik 6,5), és azoknak, akik tekintéllyel rendelkeznek, őt kellene utánozniuk. A jajveszékelés valószínűleg a szegényektől ered, akiket az igazságtalan ítélet megfosztott javaiktól, ezért kiáltásuk segélykérés vagy a keserűség kifejezése.

15(H) Jajkiáltások ([10,1-4] + 5,8-24). A jaj műfaj (rendszerint hôy + participium) a halottsirató egyik prófétai alkalmazása lehet (ld. R. Clifford: CBQ 28 [1966] 458-464; W. Janzen: „Mourning Cry and Woe Oracles”, BZAW 125, Berlin 1972). Elítéli a leírt magatartásformát, és fenyegetést tartalmaz azokra nézve, akik így viselkednek. Valószínű, hogy a 10,1-4-ben olvasható jaj (a 4b-ben található refrén kivételével; ld. a 10,1-4-hez fűzött magyarázatot) a hat másik, e fejezetben található „jaj”-jal eredetileg egy hét „jaj”-ból álló sorozatot alkotott. Ezek a „jaj”-mondások többé-kevésbé ugyanannak a csoportnak szólnak, mint az előző példabeszéd, azaz az udvar hivatalos tisztségviselőinek, akik az igazságszolgáltatásért feleltek és politikai ügyekben a király tanácsadói voltak. Ezek tanult emberek voltak, akik kapcsolatban állhattak a Jeruzsálemben biztosan létező bölcsességi iskolával (Olivier, J.: JNSL 4 [1975] 49-60). Ezek voltak azok a bölcsek, akikkel Izajás gyakran vitázott. 10,1-4. akik gonosz törvényeket hoznak: Ők szolgáltatják az igazságot, és ők rendelkeznek a törvényhozáshoz szükséges tekintéllyel, de meggazdagodtak a szegények kárán (vö. 5,8). A törvénykezés ilyen megcsúfolásának leírásához a hadizsákmány megszerzésének kifejezéseit használja (vö. 3,14; 8,3-4). a látogatás napja: nyilván Jahve látogatásáról van szó, a megbüntetés szándékával. távolról jön a veszedelem: Idegen, valószínűleg asszír hódításra utal (vö. 5,26-29). 5,8-10. Súlyos gúnnyal illeti a gazdagok fényűző elszigetelődését, amelyet a VIII. sz.-ban Júdában (és Izraelben) kibontakozó földbirtokosi rendszer tett lehetővé. Ez a rendszer a szegények kárán valósult meg, és a kis földtulajdonosokból álló egalitárius társadalmat egy erősen rétegzett társadalommá alakította. A folyamatot törvényesíthették (10,1-4), de elítélendő volt, és a próféta Jahve ígéretéről tanúskodott, hogy nem élvezhették a jogtalanul szerzett javakat. fülem hallatára: A próféta jól ismeri Jahve szándékait (vö. 6,9-13; Jer 23,18). bát… hómer… efa: Vö. R. de Vaux: AI, 199-203. 11-14. A harmadik „jaj” az iszákos fényűzéssel vétkezőket ítéli el (vö. Ám 6,4-6), mert így képtelenné válnak felfogni Jahvénak a történelemben végbevitt művét (vö. 19. v.). Ők a király tanácsadói, ezért az ő értetlenségük katasztrofális politikát eredményez, amely pusztulással és száműzetéssel végződik (vö. 28,7-13). az alvilág: Leírása egy mindent elnyelő szörnyre emlékeztet. 15-16. Későbbi kiegészítés, amely a beszédmódot tekintve sokat merít a 2,9-ből és 11,17-ből. 17. A NAB ezt a verset a 10. vers után hozza, mert a kontextus szempontjából oda jobban illik. 18-19. A negyedik „jaj”; kötelékkel… kötéllel: A címzettek annyira ragaszkodnak bűneikhez, mintha igába lennének fogva (M. Dahood: CBQ 22 [1960] 74-75). Gúnyt űznek Izajásnak a Jahve tervére, céljára vonatkozó tanításából (‘ēāh, a „munka” vagy „mű” jelentésű ma‘aśeh szóval rokon; vö. 12. v.), és szemére vetik, hogy az nem teljesedett be. E „bölcsek”, a királyi politika kitervelői megpróbálják lejáratni Izajást, mert tanácsa az övékkel ellentétes. 20. Az igazság kifordítása, amelyről az ötödik „jaj” szól, magában foglalja mind az igaz ítélet megrontását, mind a pusztulást hozó politikát. 21. A hatodik „jaj”; a maguk szemében: de nem Jahve előtt, sem a valóságban; amikor Jahve cselekszik, kiderül, hogy sajátjuk az igazi bölcsesség ellentéte (29,14.15-16). 22-23. A hetedik „jaj”. Ismét egy megrovás amiatt, hogy a képzésük során megtanult feladatokat, a szegényekkel szembeni kötelességeket elhanyagolják (Péld 14,31; 17,5; 21,13; 22,16.22-23). Azt is megtanulhatták, hogy milyen rossz származik a mértéktelen ivásból (Péld 20,1; 21,17; 23,29-35; Sír 18,33; 19,2; 31,25-30), de különösen az igazságszolgáltatás megrontása (Péld 31,4-5) és a megvesztegetés elfogadásából (Péld 15,27; 17,23). 24. Az első három „jaj” büntetést is tartalmazott; ennek a versnek is az a szerepe, hogy büntetést helyezzen kilátásba, akár az utolsó négy jajjal kapcsolatban (amely szorosan összefügg), akár az egész sorozathoz kapcsolódva. tanítását… beszédét: A „jaj”-mondásokban felsorolt bűnök összefoglalása. A tanítás (vö. 1,10) különösen a képzésük során elsajátított erkölcsi tanítást jelenti, amely jó és nélkülözhetetlen, és ezért Jahve tanításának tekinthető.

(I) Jahve kinyújtott keze (5,25-30). E szakasz tárgyalása  23.

16(III) Izajás emlékiratai (6,1–8,18 [9,6]). A 7,1–8,18 egy olyan összefüggő, kronológiailag elrendezett anyagot tartalmaz, amely a 735–732 között lejátszódó válsághoz kapcsolódik. A rész szándéka szemlátomást az, hogy beszámoljon Izajásnak erre az időre tehető beszédeiről és tetteiről. Ezeket a próféta meghívásának elbeszélése vezeti be (6,1-13), és a 8,23–9,6 követi. Ezt az anyagot maga Izajás gyűjthette egybe (erre utalhat az e.sz. első szem. használata); ezért a német biblikusok a gyűjteménynek a Denkschrift nevet adták. Ezt a címet némelyek csak a központi részre (7,1–8,18) alkalmazzák (a többi rész a keretet alkotja), mások az egész összefüggésre. Ennek az anyagnak az 5,1-gyel kezdődő és 12,6-ig terjedő gyűjteménybe való beillesztése bizonyos szövegeltolódást eredményezett (ld. az 5,8-24 és 9,7-20-hoz fűzött magyarázatot).

17(A) Izajás meghívása (6,1-13). A meghívás-elbeszélés a gyűjtemény bevezetőjét képezi, tehát nem a könyv elején áll. A meghívástörténet lényeges szerepe igazolni a próféta sokszor népszerűtlen, tiszteletlennek és lázítónak tűnő tanítását. (ld. E. Jenni: TZ 15 [1959] 321-339; N. Habel: ZAW 77 [1965] 197-323; R. Knierim: VT 18 [1968] 47-68). 1. Uzija 742-ben halt meg ( 3). Az elbeszélés Jahvét királyként ábrázolja (vö. 5. v.), ám nem mint nemzeti istenséget, hisz uralma kiterjed az egész földre (3. vers) és saját népe megérzi kezének súlyát (11-13. versek). 2. szeráfok (śerāfîm): A szó melléknévként tüzeset jelent, itt viszont főnévként szerepel (esetleg „kerubok” értelemben); Jahve udvarának mennyei őrállóit jelöli. Összetett, de nem kígyóalakú lényeket (amint egyesek a Szám 21,6; MTörv 8,15; Iz 14,29; 30,6-ban található śārāf alapján vélték), mert leírásukban szerepelnek a kezek, az arc és a nemi szervek; befödték arcukat: A tisztelet jeléül (Kiv 3,6; 1Kir 19,13); lábukat: Eufemizmus a nemi szervek jelölésére (vö. 7,20). 3. szent: A felkiáltás a jeruzsálemi templom liturgiáját tükrözheti. Izajás számára a szentség Jahve döntő tulajdonsága ( 4). A szentség magába foglalja az erkölcsi tökéletességet, de elsősorban Isten transzcendenciáját és másságát jelenti. Az egész földet betöltő dicsőség (kābôd) aligha a papi irat tüzes gyönyörűsége (vö. Kiv 40,34-35). Valószínűleg Jahve nemzetek fölötti királyi hatalmát jelenti, olyan tényt, amely a 735–732 közötti krízis idején nagy jelentőséggel bírt. 4. füst: A földrengéssel együtt a teofánia egyik eleme. 5. elnémultam: Jelentése bizonytalan; esetleg arra utalhat, hogy a látomásban felszólítást kap az igehirdetésre, de „tisztátalan ajka” megakadályozza ebben. látták szemeim: Megmagyarázza a „jaj nekem” felkiáltást, mivel azt a meggyőződést tükrözi, hogy senki nem maradhat életben, aki Istent látta (Kiv 33,20; Bír 13,22). Tulajdonképpen most Izajás az egyetlen, aki arra hivatott, hogy Istenről beszéljen, és ajkainak a megtisztítása (6-7. v.) felkészíti őt erre a küldetésre (9. v.). Mind a bűnösségre, mind a megtisztításra vonatkozóan az „ajkak” pars pro toto értelemben az egész embert jelentik, egy bizonyos helyzetben. 8. ki megy el nekünk?: A kontextus arra utal, hogy Jahve tanácsának ülése végéhez közeledik (vö. 1Kir 22,19-23; E. C. Kingsbury: JBL 83 [1964] 279-286; H. W. Robinson: JTS 45 [1944] 151-157), és egy hírnök kerestetik, akinek el kell vinnie a meghozott döntést. 9-10. e nép: Szemrehányást foglal magában (ld. 8,6.11; 29,13). Az Úr szándéka nem az, „hogy meg ne gyógyuljanak, és meg ne térjenek”. A megtérésre való képtelenség abból adódik, hogy nem akarják „hallani” az Úr szavát, amelyet a próféta közvetít, nem akarják „látni”, amint az Úr tenni készül (vö. 5,12.19). A bűn elsősorban a vezetőké; erre utal irónikusan a szív megkeményítésére vonatkozó utasítás (vö. 30,11). 11. meddig?: A könyörgő zsoltárok megszokott kiáltása, könyörületért és enyhülésért való imádság (Zsolt 13,2-3; 74,10; 79,5; 80,5; 89,47; 90,13; 94,3). amíg: A válasz csak a pusztulást említi, de az ítélet nem zárja ki a helyreállítást, sőt annak feltétele lehet, amint Izajásnál másutt is látható (vö. 1,24-26). 12-13. Valószínű, hogy kiegészítések sora, amelyek a mondást a későbbi körülményekre alkalmazzák (ilyen új helyzet Izrael elhurcolása Asszíriába 721-ben), és amelyek Júdának szánt fenyegetést tartalmaznak (Júda gyakran szerepel úgy, mint az egésznek a „tizede” (vö. 1Sám 11,8; 2Sám 19,44; 1Kir 11,31), bár a 13. vers egy részének szövege és jelentése bizonytalan. szent mag: Izajás tanításában szerepel a maradék fogalma, de ezek a szavak későbbi kiegészítésnek tűnnek, hogy enyhítsék egy ilyen méretű pusztulás képét.

18(B) Találkozás Ácházzal (7,1-9). Szíria (Arám) és Izrael (Efraim) támadása Júda ellen, az úgynevezett szír–efraimita háború arra akarta kényszeríteni Júdát, hogy vegyen részt az Asszíria-ellenes koalícióban. Ácház, Izajás tanácsával ellentétben úgy oldotta meg a helyzetet, hogy Asszíria vazallusa lett. Az asszír király, III. Tiglatpilezer felvonult Szíria és Izrael ellen (2Kir 16,7-9). 2. Az 1. vers beszúrása (mely kevés változtatással a 2Kir 16,5 átvétele) azt a benyomást kelti, hogy Izajás és Ácház találkozására az ostrom kezdete után került sor, de valószínűleg nem így történt; a 2. vers csak a szír–izraeli szövetségről szól, ha csakugyan ezt jelenti a héber szöveg (a szövegben olvasható „táborozott” az eredeti szöveg javítása). Dávid háza: Azaz Ácház, mint a dávidi dinasztia akkori megtestesítője és az ígéretek letéteményese (vö. 2Sám 7). 3. Seár-Jasúb: „A maradék visszatér”; a név nem szerepel másutt, de ld. a 8,18 magyarázatát. a Felső-tó: A Gíhon patak vizét a Felső-tóba vezették (ld. a 8,6 és 22,9-11 magyarázatát); Ácház a közelgő ostromra való tekintettel a város vízellátását ellenőrizte. 4-5. Jahve azt üzeni, hogy Ácháznak nem kell sem megadnia magát a fenyegetést hatására, sem alávetnie magát Asszíriának, noha tanácsadói ezt sugallták; a jelenlegi fenyegetés hamarosan semmivé válik (ld. még 8,14). A „ne félj” formula Izrael szent háborúra vonatkozó hagyományából ered (vö. különösen MTörv 20,3-4), de Izajás arra is gondol, hogy a dávidi dinasztia és Jeruzsálem különleges helyet foglal el Isten tervében. 6. Tábeél fiát: Bizonyára olyan személy, akit könnyebben rá lehetett volna venni az asszírellenes politikára, mint Ácházt, de egyébként az utalás jelentése bizonytalan (ld. W. F. Albright: BASOR 140 [1955] 34-35; A. Vanel: „Studies on Prophecy”, VTSup 26, Leiden 1974, 17-24). 7. ez nem következik be: Az állítás arra alapoz, hogy a szír-izraeli hadicsel csak emberi elgondolás (5. v. – yā‘a), mely semmivé válik (8,10), míg Jahve terve bizonyosan megvalósul (5,12.19; 14,24; J. Jensen: CBQ 48 [1986] 443-455). 8. A körülírással valószínűleg azt sugallja, hogy Jeruzsálem Jahve kiválasztott városa, Júda feje, és Jahve (vagy Ácház, mint a dávidi dinasztia megtestesítője) Jeruzsálem feje. 9. még hatvanöt év: A 9a. vers későbbi kiegészítés és valószínűleg arra utal, hogy Asszarhaddon idegeneket telepített be Szamariába, és ezzel mintegy megadta a kegyelemdöfést az északi királyságnak. ha nem hisztek: Szójáték (az ’āman, „szilárd” különböző formái alapján), mely arra utal, hogy Ácház csak úgy maradhat meg, ha szilárd hittel egyedül Jahvétól vár segítséget. Ez a hitre való felszólítás Izajásra jellemző; néha ugyan más kifejezések segítségével fogalmazza meg (8,17; 22,11; 28,16; 30,15).

19(C) Az Emmánuel-jel (7,10-17). Újabb találkozás Ácházzal, ugyanabban a történelmi összefüggésben. Ácház bizonytalan lehetett, mert a próféta egyet sürgetett, tanácsadói pedig mást, ezért Izajás jelet ajánlott fel. 11. jel: A héb. ‘ôt nem jelent feltétlenül csodát (vö. pl. 37,30), hanem itt Ácháznak a próféta ígéretének megerősítését kell kérnie. 12. Ácház elutasítása azt jelzi, hogy már elzárkózott. 14. Az ezek után bekövetkező jel már nem Ácház meggyőzését célozza, hanem a jövőre vonatkozik, és a próféta szavainak igaz voltát fogja megerősíteni. a fiatal nő: A hā‘almāh nem jelent minden további nélkül szüzet (betûlāh). A legkézenfekvőbb magyarázat értelmében Ácház feleségéről van szó: a megígért gyermek a dinasztia jövőjének a biztosítéka (ld. a „Dávid háza” ismételt használatát a 13. versben, a 2. versnek megfelelő értelemben), és ezért Emmánuelnek lehet őt nevezni, ami azt jelenti, „velünk az Isten”. 15. aludttej és méz: Ez az egyetlen elérhető táplálék egy elpusztított országban (vö. 17,21-25). amíg meg nem tanulja: inkább, mint hogy „abban az időben…”. A kemény fegyelem megtanítja Emmánuelt „elvetni, ami rossz, és a jót választani”, és így Ácház ellentétévé lesz. (Az ÓSz-ben a jó és a rossz ismerete a felnőtt ember megkülönböztető képességét jelenti; ld. J. Jensen: CBQ 41 [1979] 220-239.) 16. Jóval Emmánuel felnőtté válása előtt Izraelt és Szíriát elpusztítják; Izajás úgy látja, hogy ez néhány éven belül bekövetkezik (vö. 8,1-4). 17. Asszíria királya: ez a (helyes) azonosítás egy későbbi szerkesztőtől származik. A 7,14-ről  42:11.

(D) Néhány töredék (7,18-25). Ez a rész rövid próféciákból áll (vö. „azon a napon” a 18.20.21.23. versekben), amelyeket azért gyűjtöttek itt egybe, mert az előző anyaghoz kapcsolódnak. 18-19. A hatalmas népek csak Jahve tervének eszközei (vö. 5,26-29; 10,5-15). legyeket… Egyiptom: Valószínű, hogy későbbi kiegészítés. 20. Hasonló tanítás, különböző képekben. a folyó: Az Eufrátesz. Asszíria királya: Ismét egy hozzáadás. lábak: Ld. 6,2. A „borotválás” utalás lehet arra, hogy az adófizetés által kifosztják az országot (vö. 2Kir 16,8), de jelenti a megalázó bánásmódot is (2Sám 10,4). 21-22. aki csak életben marad: A nehéz körülményekre utal (vö. 1Kir 18,5), ezért az aludttej és a méz az elpusztított, földművelés nélkül maradt ország egyetlen táplálékát jelenti. a tej bősége: Esetleg egy későbbi kísérlet arra, hogy az aludttejnek és méznek pozitív jelentést kölcsönözzön. 23-25. Későbbi szerző műve.

20(E) Mahhér-sálál Hás-báz (8,1-4). A próféta jelképes cselekvése azt hirdeti, hogy rövid időn belül, azaz két-három év alatt, amennyi a gyermek fogantatásától a legegyszerűbb szavak kimondásáig eltelik, Szíriát és Izraelt elpusztítják. Ezzel Izajás azt mondja Ácháznak (és a népnek, vö. 5. vers), hogy nincs szükség Asszíria segítségére. (A jelképes nevek használatáról Izajásnál ld. még 7,3.14; 8,18; 9,5.) 1. Bizonytalan az íráshoz használt eszköz milyensége, de elég nagynak kellett lennie, hogy az írás olvasható legyen. A „Mahhér-sálál Hás-báz” jelentése „gyors zsákmány, hirtelen préda”. 2. Uriás és Zakariás valószínűleg ugyanazok, akikre a 2Kir 16,10-11 és 2Kir 18,2 is utal. 3. a prófétaasszony: Föltételezhető, hogy Izajás felesége; másként nem említik.

(F) Síloé vizei (8,5-8). Izajás szembeállítja Jahve csendes hatalmát („Síloé vizei”) Asszíria erejével („a folyó”, azaz az Eufrátesz). Asszíria segítségét kérve Ácház felcserélte a Jahvéba vetett hitet az emberi erőben való bizakodással. A próféta előre megmondja, hogy Asszíria elárasztja Júdát vizeivel. 6. Síloé: Bizonyára egy csatorna, mely a Gíhon patakból eredt (ld. a 22,9-11 magyarázatát), olyan állandó áram, amelynek vizei lehetővé tették, hogy Jeruzsálem átvészeljen egy ostromot; itt találkozhatott Izajás Ácházzal a 7,3 szerint. ez a nép: Nem „az én népem”; helytelenítést fejez ki (vö. 6,9; 8,11; 29,13), és arra utal, hogy a nép támogatta Ácház politikáját. 7-8. Ácház megnyitotta az országot Asszíria előtt, és ettől kezdve (a VII. sz. végéig) Júda Asszíria vazallusa volt; Hiszkija későbbi lázadása az asszír hatalom pusztító erejét váltotta ki. kiterjeszti szárnyát: A kép hirtelen teljesen megváltozik. Jahve szárnyai az ő oltalmát jelképezik, és nem fenyegetést jelentenek. (MTörv 32,11, Zsolt 17,8; 36,8; 57,2 stb.). Habár a 8b verset gyakran kiiktatják, Izajás korlátozottnak tekintette Asszíria szerepét (10,5-15; 14,24-27), és számított arra, hogy Júda végül oltalomban részesül. Emmánuel megszólítása is, aki az elpusztított országban időközben felnőtté lesz (7,15-16), elképzelhető ebben az összefüggésben, annak ellenére, hogy sokszor megkérdőjelezték.

(G) A nemzetek hiú tervei (8,9-10). A nemzetek hatalma semmivé válik Jahve előtt; semmilyen általuk szőtt terv (‘ēāh) nem állja meg a helyét (vö. 7,5-7). Csak Jahve terve valósul meg (14,24; vö. 5,19). E bizonyosság hátterét valószínűleg a Sion-hagyomány képezi, különösen úgy, ahogy a 46., 48. és 76. zsoltár tanúsítja; a Zsolt 46,8.12-ben az Emmánuel megfelelőjét találjuk („a Seregek Ura velünk van”). De ennek a mondatnak a hátterében a dávidi hagyomány is felismerhető (vö. 7,10-17), és a rész fölidézi a 2. zsoltárt. Ha a „nemzetek”, amelyeknek szól, Szíria és Izrael (vö. 7,3-9a), akkor a részt elmozdították eredeti helyéről.

(H) Izajás összeesküvése Jahvéval (8,11-15). 11. ez a nép: Vö. 8,6. 12. ne mondjátok összeesküvésnek: a felszólítások többes számúak, tehát Izajásra és vele együtt másokra vonatkoznak (vö. 16-18. versek). A héb. qešer rendszerint „összeesküvés”-t, „árulás”-t jelent (mint pl. a 2Kir 11,14-ben), és a kifejezés alkalmazása ebben az összefüggésben némi iróniával arra utal, hogy Izajást és követőit lázadóknak tekintik, mert ellenzik az állam politikáját. 13. a Seregek Urát – őt valljátok Szentnek: A héb. taqdîšû-t taqšîrû-ra kellene javítani („az Úrral szőjetek összesküvést”), mert így párhuzamot alkotna a 12. verssel, az abban található gondolat és kifejezések szempontjából. 14-15. szentély: A héb. miqdāš nem illik „a botlás köve és a botránkozás sziklája” összefüggésbe; rendszerint môqēš-re javítják, ami „tőr”-t, „csapdá”-t jelent. A hit elvetése által megfosztják magukat Jahve oltalmától, és így ő szerencsétlenség forrásává válik számukra.

21(I) Várakozás az Úrra (8,16-18). Igazából itt érnek véget Izajás „emlékiratai”. Elmondta üzenetét a szír-efraimita válsággal kapcsolatban, még akkor is, ha nem hallgatták meg. Most ő és társai, akik a hitben kitartók „maradékát” alkotják, Jahve szavának beteljesedését várják (18. vers). 16. Az összekötés, megőrzés és lepecsételés, hacsak nem metaforának szánták, egy írott dokumentumra vonatkoznak (vö. 29,11; 30,8.18-26), lényegében Izajás „emlékirataira” vonatkozhatott. tanítványok: Ez az egyetlen hely az ÓSz-ben, ahol a limmuday szó szerepel; ugyanezt a kifejezést alkalmazták a keleti írnok-iskolák diákjaira (J. Olivier: JNSL 4 [1975] 56-57); 17. várom… benne remélek: A hit kifejezői, jellemző vallásos tulajdonság Izajás könyvében (vö. 7,4-9); a „várakozás” a Jahve szavának teljesedésére vonatkozó konkrét reményekkel kapcsolatos. elrejti arcát: Nem akar kegyelmesen rájuk tekinteni, a zsoltárokban gyakran fordul elő ez a kifejezés (Zsolt 13,2; 27,9; 44,25; 88,15 stb.), amikor az imádkozó arra vár, hogy Jahve megengesztelődjön. Ám Júda népe nem tanúsított olyan magatartást, amely megindítaná Jahvét. 18. fiaim: Izajás két fiának neve már szerepelt korábban: Seár-Jasúb (7,3) és Mahhér-sálál Hás-báz (8,1-4). Míg az utóbbi „jele és előképe” annak, hogy Júda megmenekül Szíria és Izrael fenyegetésétől, az első a maradék megtéréséről szól, amely az Izajáshoz tartozó kis csoportban már megvalósult. Bár a šûb szó szerinti értelemben visszatérést jelent (például harcból vagy száműzetésből), itt a szó a megtérésre vonatkozik (mint a 10,21-22-ben, ahol ugyanaz a mondat szerepel); az Urat… aki a Sion hegyén lakik: Az „emlékiratok” ugyanúgy zárulnak le, mint ahogy a meghívástörténet kezdődött, Jahvéra utalva, aki Jeruzsálemben trónol.