70A modern Újszövetség-kutatás

John S. Kselman, S. S. – Ronald D. Witherup, S. S.

Irodalom

1Anderson, H.: Jesus and Christian Origins, Oxford 1964. Bible tous les temps, 8 kötet, Paris 1984–. BHMCS. Boers, H.: What is New Testament Theology? Philadelphia 1973. CHB. Collins, R. F.: Introduction to the New Testament, Garden City 1983. Doty, W. G.: Contemporary New TestamentInterpretation, Englewood Cliffs, 1972. Furnish, V. P.: „The Historical Criticism of the New Testament: A Survey of Origins” BJRL 56 (1974) 336-370. George, A. – Grelot, P. (szerk.): Introduction à la Bible, Editionnouvelle, Paris 1976-. Grant, R. M. és D. Tracy: A Short History of the Interpretation of the Bible, Philadelphia 19842. Hasel, G.: New Testament Theology: Basic Issues in the Current Debate, Grand Rapids 1978. Henry, P.: New Directions in New Testament Study, Philadelphia 1979. Keegan, T. J.: Interpreting the Bible: APopular Introduction to Biblical Hermeneutics, New York 1985. Kraus, H.-J.: Die Biblische Theologie: IhreGeschichte und Problematik, Neukirchen 1970. Krentz, E.: The Historical-Critical Method, Philadelphia 1975. Kümmel, W. G.: The New Testament: The History of the Investigation of its Problems, Nashville 1972. Marshall, I. H. (szerk.): New Testament Interpretation: Essays on Principles and Methods, Grand Rapids 1977. Neill, S.: The Interpretation of the New Testament 1861–86, Oxford 19882. NTMI. Noll, M. A.: „Review Essay: The Bible in America” JBL 106 (1987) 493-509. Rohde, J.: Rediscovering theTeaching of the Evangelists, Philadelphia 1968. Smalley, B.: The Study of the Bible in the Middle Ages, Notre Dame, 1964. Soulen, R. N.: Handbook of Biblical Criticism, Atlanta 19812. Stuhlmacher, P.: Historical Criticism and Theological Interpretation of Scripture, Philadelphia 1977. Wilder, A. N. „New Testament Studies, 1920–1950” JR 64 (1984) 432- 451). Ld. még → 78:1.

Tartalom

2

Kritika előtti kortól a XIX. sz.-ig (3–13)

(I) Bevezetés

(A) Kritika előtti kor (3)

(B) XIX. sz. előtti kritikai tanulmányok (4)

R. Simon

H. S. Reimarus

(II) A XIX. sz.-i kritika születése

(A) A tübingeni iskola (5–7)

(a) D. Strauss (5)

(b) F. C. Baur (7)

(B) Reakció Tübingenre (8–13)

(a) J. B. Lightfoot (9)

(b) B. F. Westcott (10)

(c) F. J. A. Hort (11)

(d) A. von Harnack (12)

(e) A. Schlatter (13)

Átmenet a XX. sz.-ba (14–31)

(I) Nyelvi és kortörténeti tanulmányok

(A) Az ÚSz nyelve (14–16)

(a) C. von Tischendorf (15)

(b) (G.) A. Deissmann (16)

(B) ÚSz-i kortörténet (17–20)

(a) E. Hatch (18)

(b) R. H. Charles (19)

(c) W. M. Ramsay (20)

(II) A szinoptikus evangéliumok: kritika és fejlődés

(A) Márk elsőbbsége és a kétforrás-elmélet (21–23)

(a) K. Lachmann (22)

(b) C. H. Weisse (23)

(B) A tudományos forráskritika (24–25)

(a) H. J. Holtzmann (24)

(b) B. H. Streeter (25)

(C) Az evangéliumok eredete: az arám kérdés (26–31)

(a) G. Dalman (27)

(b) C. C. Torrey (28)

(c) C. F. Burney (29)

(d) J. Jeremias (30)

(e) M. Black (31)

A XX. sz.-i kritika (32–84)

(I) Új irányzatok

(A) A Jézus élete liberális kutatásának alkonya (33–35)

(a) W. Wrede (34)

(b) A. Schweitzer (35)

(B) Első katolikus reakciók a kritikai kutatásra (36–38)

(a) M.-J. Lagrange (37)

(b) A. Loisy (38)

(C) A vallástörténeti iskola (39–41)

(a) R. Rietzenstein (40)

(b) W. Bousset (41)

(D) A formatörténet születése (42–45)

(a) K. L. Schmidt (43)

(b) M. Dibelius (44)

(II) Kritika és teológia: Rudolf Bultmann működése

(A) Bultmann, a formatörténész (49)

(B) Bultmann, a teológus (50-52)

(a) Az ÚSz mitosztalanítása (51)

(b) Bultmann Jánosról (52)

(III) Reagálások Bultmannra

(A) A konzervatív német tudomány reagálása (55–58)

(a) K. Barth (56)

(b) O. Cullmann (57)

(c) W. Pannenberg (58)

(B) A brit tudomány reagálása (59–63)

(a) E. Hoskyns (60)

(b) V. Taylor (61)

(c) R. H. Lightfoot (62)

(d) C. H. Dodd (63)

(C) Reakciók Bultmann iskolájából: a posztbultmanniánusok (64–70)

(a) E. Käsemann (65)

(b) E. Fuchs (66)

(c) G. Bornkamm (67)

(d) H. Conzelmann (68)

(e) J. M. Robinson (69)

(f) G. Ebeling (70)

(IV) A katolikus kritikai tudomány születése

(A) A francia tudomány (73)

(B) A belga tudomány (74)

(C) A német tudomány (75)

(D) Az amerikai tudomány (76–77)

(V) Új fejlemények az ÚSz-kutatásban

(A) Az ÚSz-i gyülekezetek kutatása (79)

(B) A redakciókritika (80)

(C) A kritika egyéb formái (81)

(D) Az ÚSz és a társadalomtudományok (82)

(E) Egyéb irányok (83–84)

3(I) Bevezetés. Irodalomkritikai (az ÚSz tartalmi vizsgálata) és történetkritikai (az ÚSz mint történeti dokumentum tanulmányozása) elvek ÚSz-re alkalmazásának története a II. sz.-tól napjainkig terjed.

(A) Kritika előtti kor. Noha a bibliakritika kifejezetten modernkori vállalkozás, már a korai egyházban voltak tudósok, akik megtették az első lépéseket az ÚSz tudományos tanulmányozása felé. Ennek első jelentős alakja az eretnek Markion volt (150 k.), aki elutasította az Ósz-et és a judaizmust, és egy megcsonkított, a saját tanításához idomuló úsz-i kánont állított össze. Ezzel arra késztette az egyházat, hogy tanításával szemben rögzítse az ÚSz ortodox kánonját. (→ 66:58, 81). A II. sz. másik úttörője a keresztény hitre tért szír Tatianosz (175 k.) volt, aki az ÚSz kritikájával próbálkozott. Az ő Diatessaronja volt a négy evangélium első, egyetlen folyamatos elbeszéléssé szerkesztett harmónizálása (→ 68:122–123).

Az egyház legnagyobb Nikea előtti tudósa Órigenész volt (185–254 k.), a híres alexandriai iskola vezetője. Két figyelemre méltó eredménnyel gazdagította a bibliatudományt. Az egyik a Hexapla (→ 68:83), amely a legkorábbi keresztény kísérlet az ÓSz szövegkritikai vizsgálatára. A másik, hogy felismerte a hermeneutika fontosságát; jóllehet a Szentírás allegorikus értelmezését túlhangsúlyozta, mégis komoly teljesítmény volt annak érdekében, hogy kortársai számára kifejezővé és érthetővé tegye az Ósz-et (→ 71:36, Trigg, J. W.: Origen: The Bible and Philosophy in the Third Century Church, Atlanta 1983.).

Az első egyháztörténész, Euszebiosz Egyháztörténetében (324) sok értékes korai információval szolgál az ÚSz-ről. Ezenkívül rövid, számozott szakaszokra osztotta az evangéliumokat (melyeket még mindig feltűntetnek a Nestle-féle görög ÚSz-kiadásban), valamint táblázatokat készített, hogy a különböző evangéliumok közötti párhuzamokat bemutassa. (McArthur, H. K.: CBQ 27 [1965] 250-56).

A Nyugat nagy teológusa, Ágoston (354–430), a 400-ban írott, De consensuevangelistarum című művében lefektette azokat az elveket, amelyek több mint egy évezredig hatással voltak a szinoptikusok közötti különbségek vizsgálatára. Felismerte, hogy az evangéliumi elbeszélések sorrendje időnként inkább általános emlékeket tükröz, mintsem szigorú történeti kronológiát, valamint azt is, hogy Jézus szavainak leírása gyakran inkább értelmük pontos megőrzését jelenti, és nem szószerinti visszaadását.

Habár a középkor, különösen a skolasztika elősegítette a Szentírás jobb megértéséthez (→ 71:39–40), de hozzájárulása a tulajdonképpeni ÚSz-kritikához nem volt jelentős. (Jézus életéről szóló középkori írások kritikai vetületéről ld. McArthur, H. K.: The Quest Through the Centuries, Philadelphia 1966, 57-84).

A XVI. sz.-ban a reformáció fokozta a Biblia iránti érdeklődést, különösen a reformált egyházakban, jóllehet ez inkább dogmatikai, mint kritikai érdeklődés volt. A reformáció legjelentősebb alakja Luther Márton volt (1483–1546), akinek sola scriptura elve a protestáns Biblia-értelmezés alapköve lett. Műveinek polemikus hangvétele ellenére Luther nagymértékben előmozdította az ÚSz-kutatást. Hangsúlyozta a Biblia eredeti nyelveken való tanulmányozásának szükségességét, valamint azt, hogy gondosan oda kell figyelni az irodalmi, történeti részletekre. Minthogy a Biblia az a közeg, amin keresztül az ember megismeri Krisztust, Luther hitt abban, hogy a bibliaismeret nem korlátozódhat a tudósokra, hanem széles körben el kell terjeszteni. Az eredeti nyelvekből való német bibliafordítása a saját korában éppúgy nagy hatást gyakorolt, mint a következő sz.-okban. Ennek a korszaknak másik fontos alakja A. Osiander volt (1498–1552), az első evangélikus reformátorok egyike, aki 1537-ben jelentette meg azt az evangélium-harmóniát, amely mintát adott az elkövetkező sz.-ok protestáns harmónizálásokra. Módszere jóval merevebb volt Ágostonénál, s számára a sorrendben vagy a részletekben jelentkező apró eltérések azt jelentették, hogy azok különböző eseményekről szólnak (Kümmel: New Testament, 20-39).

4(B) XIX. sz. előtti kritikai tanulmányok. A XVIII. sz.-ban a racionalizmus és a felvilágosodás hátterében jelent meg a tudományos módszer. Amikor ezt a módszert a történelem, közelebbről a bibliai történet tanulmányozásában is alkalmazták, megszületett a Biblia történetkritikájának tudománya.

(a) A francia oratoriánus pap, R. Simon (1638–1712) háromkötetes Histoire critique c. művében (1689–92; → 69:6) elsőként alkalmazta az ÚSz-re a kritikai módszert. J. D. Michaelis (1717–91), Simon munkájára építve, alkotta meg az első valóban történeti és kritikai bevezetést az ÚSz-be (1750). (→ 69:12)

(b) H. S. Reimarus. Mint ahogyan Albert Schweitzer Von Reimarus zu Wrede c. könyvének címe is jelzi, Reimarus (1694–1768) kulcsfigura az ÚSz-kritika történetében. 1778-ban poszthumusz részletek jelentek meg a Von demZweck Jesus und seinen Jünger (Jézus és tanítványainak szándéka) című művéből. Ebben Reimarus megkülönböztette a történeti Jézust (a zsidó forradalmárt, aki kudarcot vallott, kísérletet tett arra, hogy evilági messiási birodalmat alapítson) és az evangéliumokban található, az egyház által hirdetett Krisztust (a tanítványok hamisítványát, akik a sírból ellopták Jézus testét és kitalálták a feltámadás és a parúzia tanát). Bár Reimarus osztotta a racionalizmus természetfölöttit elutasító előítéletét, ő volt az első, aki megpróbált keresztülhatolni az evangéliumok krisztológiai tanításán a valódi történeti Jézusig. Ez a kérdésfeltevés mit sem veszített fontosságából a XX. sz.-ban. Ld. Reimarus: Fragmente und Antifragmente, 2 köt. Nürnberg 1778–79; ang. Fragments (szerk. C. H. Talbert) Philadelphia 1970.

5(II) A XIX. sz.-i kritika születése. Elődeik munkájára támaszkodva, a XIX. sz. tudósai folytatták az ÚSz tanulmányozását. Két irányt követtek: kritikai szempontból az ÚSz történeti értéke érdekelte őket, teológiai szempontból pedig tartalma. Ez a két irány határozta meg az ÚSz-kritika későbbi történetét.

(A) A tübingeni iskola. Kevés iskola volt akkora hatással az ÚSz értelmezésére, mint az, amely a tübingeni egyetemről kapta a nevét. A tübingeni iskola vezetői által megfogalmazott kérdések és alapvető felismeréseik meghatározták az egész későbbi ÚSz-kritikát. (Harris, H.: The Tübingen School, Oxford 1975.)

6(a) D. Strauss. 1835-ben Strauss (1808–74), F. C. Baur tanítványa, megjelentette Das Leben Jesu (Leipzig 1863) c. művét, melyben az evangéliumok Jézusról szóló beszámolóit radikálisan értelmezi. A korábbi Krisztus életéről szóló írások vagy olyan ortodox értelmezések voltak, amelyek elfogadták a természetfölöttinek az emberi történelembe való beavatkozását, vagy csak látszólag természetfölötti események racionalista magyarázatai. Strauss egy harmadik alternatívát fogalmazott meg: a mitikus értelmezést, vagyis az evangéliumok a történeti tények alapját tartalmazzák, amelyet átalakít és kidíszít az egyház hite. Strauss azzal fejezte be művét, hogy bevallotta: lehetetlen Jézus életét megírni, egyrészt azért, mert az avangéliumok nem hajlandóak Jézust pusztán történelemi alaknak tekinteni, másrészt mert az evangéliumok csak egymástól független eseményeket közölnek, amelyek sorrendjét az evangélisták határozták meg. (Cromwell, R. S.: David Friedrich Strauss and His Place in ModernThought, Fairlawn 1974; Harris, H.: David Friedrich Strauss and His Theology, Cambridge 1973.)

Strauss munkássága óriási hatással volt két másik XIX. sz.-i íróra. B. Bauer (1809–82) még azt a történeti magot is kétségbe vonta, amit Strauss elfogadott, és csak a mítoszt tartotta meg. Arra a következtetésre jutott, hogy Jézus és Pál történetietlen, kitalált irodalmi alakok voltak. E. Renan (1823–92) Das Leben Jesu című művében (1863) a természetfölöttit a valótlannal azonosította, és tisztán emberi Jézust állított olvasói elé.

7(b) F. C. Baur. Baur (1792–1860) a XIX. sz. egyik legjelentősebb ÚSz kutatója és Strauss tanára volt, aki kétségtelenül a tübingeni iskola rivális nélküli vezetője. Bár ma már csak néhány megoldását fogadják el, kérdéseinek időtálló jelentősége van. Az ÚSz-kritikát valóban tudományos szintre emelte.

Baur hegeliánus nézetei szerint a keresztyénségnek kb. Kr.u. 40-től 160-ig terjedő története a feszültség, küzdelem és végül a megbékélés története. A küzdelem a törvénytől való szabadság üzenetét és az Egyház missziójának univerzalitását hirdető páli libertarianizmus és Péter vezette első apostolok által képviselt és a zsidóság állítólagos elsőbbségét hangsúlyozó szűkkeblű zsidó törvényeskedés között folyt. Ebből a tézisből és antitézisből született meg a katolikus egyház és az úsz-i kánon, amely úgy simította el az egyenetlenségeket, hogy Pétert és Pált azonos platformra helyezte; ezt a folyamatot láthatjuk a Csel-ben. Ez a szintézis a II. sz.-ban érkezett el az ellenségeskedés fokozatos mérséklődése és a közös fenyegetés, a gnoszticizmus megjelenése következtében.

Baur feltevései messzemenő következményekkel jártak az ÚSz kialakulása és datálása nézve. Hetven előtt csak Pál „eredeti” levelei (Róm; 1–2Kor; Gal) léteztek. Máté zsidó gondolkodása elsősége mellett szólt; Lukács paulinizmusának és Máté judaizmusának ellentéte hozta létre Márkot, mint szintézist; a Csel-t és Jn-t a II. sz. közepére datálták.

Baur munkásságának nyilvánvaló hibái a hegeli elvek szigorú alkalmazása és a zsidóság korai kereszténységre gyakorolt hatásának túlhangsúlyozása. Ugyanakkor elévülhetetlen érdemeket szerzett az ÚSz-tudomány fejlődésében. Az első és legfontosabb érdeme az, hogy az ÚSz-t a kereszténység történetének részeként tanulmányozta, kimutatva, hogy az a korai egyház történetének terméke és egy bizonyos kor szellemiségének tanúja. Másodszor, ugyanez a történeti érzék vezette el annak felismerésére, hogy az ÚSz tanulmányozását a legkorábbi anyaggal, Pál leveleivel kell kezdeni. Harmadszor, Pálnak és teológiájának az őt megillető fontosságot tulajdonított. Végül pedig világos különbséget tett a szinoptikus evangéliumok és Jn között. (Hodgson, P. C.: The Formation of Historical Theology, New York 1966; Morgan, R.: ExpTim 90 [1978] 4-10.)

8(B)Reakció Tübingenre. Strauss és Baur kritikai munkássága után úgy tűnt, csak két lehetőség maradt: egyfelől a Biblia naiv szakralizálása, és fundamentalista elutasítása annak, hogy kritikai vizsgálat tárgya legyen, másfelől a német kriticizmus elfogadása, amely látszólag az ortodox kereszténység megsemmisítését jelentette. A 19. sz. második felében az ÚSz-kutatás feladata az lett, hogy felmutasson egy másik lehetőséget: a történetkritikai módszer elfogadását, de Baur előfeltevései és konklúziói nélkül. Angliában ez a feladat a Cambridge-i hármakra hárult; Németországban pedig Adolf von Harnackra.

Az a válasz, amire a három nagy Cambridge-i tudós az egész ÚSz kritikai kommentárjával tett kísérletet a probléma megoldására, ÚSz egy olyan kommentárral, amely történetileg és filológiailag pontos, a saját korának tudományos igényeit kielégítő és kritikai kiadású görög ÚSz-en alapult. Bár ezt a tervezett kommentárt sohasem fejezték be, mégis felbecsülhetetlen az az örökség, amelyet a Cambridge-i hármak hagytak az ÚSz-tudományra. (Conder, P. C. N.: Theology 77 [1974] 422-431; Neill: Interpretation, 33-76; Patrick, G. A.: Exp.Tim. 90 [1978] 77-81.)

9(a) J. B. Lightfoot. Akárcsak Baur, Lightfoot (1828–89) is rájött, hogy az ÚSz kritikai vizsgálatát Pállal kell kezdeni, s ezért először Pál leveleinek kommentársorozatba kezdett, amelyből a Gal (1865), a Fil (1868), a Kol és Fil (1875) kommentára készült el. Pállal foglalkozó tanulmányai Lightfoot számára élesen felvetették az ÚSz datálásának kérdését. A kritikai ÚSz-tudomány nagyjából elfogadta azokat a késői időpontokat, amelyeket Baur adott az ÚSz könyveinek. A tübingeni elméletek azonban összeomlanának, ha az ÚSz utáni iratok egy részét korai dátumra lehetne datálni. Lightfoot ilyen időpontot talált antiochiai Ignác, illetve Római Szent Kelemen levelében, amely majd mindegyik ÚSz-i könyvre tartalmaz utalást. Ignáccal foglalkozó munkájának eredménye 1885-ben jelent meg, Kelemen levelének kiadását pedig poszthumusz publikálták 1890-ben. Lightfoot gondos történeti vizsgálódásának következményeképpen a Kelemen-levél keletkezésének időpontja az első sz. végére helyeződött, a hét hiteles Ignác-levél dátuma pedig a II. sz. elejére. Ez az irodalom, amellett, hogy fix időpontot nyújt számunkra, amelytől az ÚSz-et datálhatjuk, a három nagy egyházi központ, Antióchia, Efezus (Ignatiosz) és Róma (Kelemen) első sz. végi és II. sz. eleji egyházi életről is képet ad. S nemhogy nem adják jelét semmiféle hosszas és elkeseredett konfliktusnak Pál és Péter pártja között, hanem mind Ignác, mind Kelemen összekapcsolja a két nagy apostol nevét, amely gyakorlat Baur szerint a II. sz. közepéig nem fordult elő. (Kaye, B. N.: NovT 26 [1984] 193-224.)

10(b) B. F. Westcott. A három Cambridge-i közül Westcott (1825–1901) volt a vérbeli exegéta. János evangélium-kommentárja, amely a kritika és a teológia nagyszerű ötvözete, 1880-ban jelent meg először, új kiadása pedig 1958-ban. Ld még Epistles of St. John-t (új kiadás 1966).

11(c) F. J. A. Hort. Hort kevés könyvet publikált, amelyek közül kettő – a korai egyház történetével foglalkozik – különös figyelmet érdemel: a Judaistic Christianity (1894) és a The Christian Ecclesia (1897). A tervezett kommentárhoz csak az 1Pét 1,1–2,17-tel foglalkozó művét adta hozzá (1898).

Hort és Westcott hírneve azonban mégsem a fenti műveken alapul, hanem az általuk elkészített nagy görög kritikai ÚSz-kiadáson (→ 68:167). Ezt megelőzően az ÚSz-kutatásnak az úgynevezett textus receptusra kellett hagyatkoznia, amely lényegében Erasmus XVI. sz.-i szövege volt, amelyet 1516-ban nyomtattak ki, és amely elégtelen kéziratos anyagra alapult (→ 68:160–161). Miután kidolgozták a szövegkritika valóban tudományos módszerét, Westcott és Hort 1881-ben kiadták az ÚSz kritikai szövegét, amely egy fontos bevezetőt is tartalmazott a szövegkritika tudományáról.

12(d) A. von Harnack. Harnack (1851–1930), a XIX. sz. talán legnagyobb protestáns teológusa univerzális tudós volt, jártas a bibliatudományban, a patrisztikában, egyháztörténelemben és szisztematikus teológiában. Akárcsak Baur, Harnack is a korai egyházzal foglalkozó történészként közelített az ÚSz dokumentumaihoz. Baurral ellentétben azonban „vissza a hagyományhoz!” felkiáltással megkérdőjelezte a tübingeni új ortodoxiát. Nem a történetkritikai módszer feladására szólított fel, de nem is az ÚSz-nek naiv, pusztán a korábbi egyháztörténeti korok tekintélyén alapuló elfogadására. Ellenkezőleg, a kritikai módszer mesteri használatával Harnack átvizsgálta a tényanyagot és arra a következtetésre jutott, hogy Baur kritika nélkül és elhamarkodottan elutasította az ÚSz keletkezésére és fejlődésére vonatkozó hagyományos nézeteket.

Harnack módszerét leginkább a lukácsi iratokról szóló nagy trilógiája illusztrálhatná: Lukas der Arzt (Leipzig 1906), Die Apostelgeschichte (Leipzig 1908) és The Date of the Acts and of the Synoptic Gospels (1911). Ezekben a művekben Harnack kritikai tanulmányai igazolták azt a hagyományos elképzelést, hogy a szerző Lukács volt, Pál kísérője, amely véleményt Baur kritikája miatt korábban hatvan éven át elvetettek. Harnack leghíresebb munkája nem a számos kritikai művének egyike, hanem egy népszerű előadássorozata, Wesen des Christentums (Leipzig 1900, magyarul: A kereszténység lényege, Bp. 2000), a liberális protestantizmus klasszikus kifejtése. Harnack szerint a kereszténység lényege bizonyos, Jézus által hirdetett etikai igazságokban rejlik: Isten atyai voltáról, a testvériségről, az emberi lélek végtelen értékéről. Ezt az álláspontot támadta azután Schweitzer azzal az állításával, hogy Jézus nem egy sor időtlen elvet, hanem a világrend közeli végét hirdette. (Glick, G. W.: The Reality of Christianity, New York 1967; Hiers, R. H.: Jesus and Ethics, Philadelphia 1968, 11-38.)

13(e) A.Schlatter. Schlatterre (1852–1938), akit nehéz bármelyik irányzathoz sorolni, egyaránt hatással voltak rá Harnack és a tübingeni iskola által felvetett problémák; de ahogyan az ÚSz-et megközelítette, az egyedi és független stílusra vallott. Egyaránt otthon volt a dogmatikában és a bibliatudományban. Bár megközelítésmódját abban az időben konzervatívnak tartották, munkájának egyes részei megelőzték a későbbi tudományfejlődést. Máté-kommentárját például (Der Evangelist Matthäus [1929]) igen jelentősnek tartják annak ellenére, hogy a mátéi elsőséget vallja. Az, hogy kommentárjában gyakran utal „az evangelistára”, mutatja, hogy jóval a redakció-kritika megjelenése előtt felismerte az evangélisták szerkesztői szerepét. Schlatter időtálló hatását és műveinek folyamatos elérhetőségét (pl. Die Geschichte des Christus (1923), Die Theologie der Apostel (1922, eredetileg mindkettő egy kötetben, Die Theologie des Neues Testaments [1909–10]), és a Gottes Gerechtigkeit [1935]) több tényező magyarázza: 1) az a felismerése, hogy mennyire fontos a történelem a bibliatudományban, 2) kivételes tájékozottsága az ÓSz és az ÚSz területén egyaránt, 3) meggyőződése, hogy a Biblia tanulmányozása személyes hitre vezet. (Egg, G.: Adolf Schlatters kritische Position, Stuttgart 1968. Stuhlmacher, P.: NTS 24 [1978] 433-446.)

Átmenet a XX. századba

14(I) Nyelvi és kortörténeti tanulmányok. Baur felismeréseivel kezdődően és Harnack, valamint a Cambridge-i hármak kutatási eredményei következtében az ÚSz vallásos jelentésének teológiai problémája egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Mielőtt azonban ezt a problémát kielégítően meg lehetett volna oldani, az ÚSz nyelvének és történeti hátterének prózaibb tanulmányozásában kellett előrehaladni.

(A)Az ÚSz nyelve. 1863-as előadásában Lightfoot kijelentette, hogyha találnánk olyan leveleket, amelyek az első szi közemberek beszéd- és írásmódját tükrözik, ez az ÚSzÚSz nyelvére vonatkozó tudásunkat hallatlan mértékben gyarapítaná. Lightfoot vélekedése prófétikusnak bizonyult – a XX. sz. második felében felfedezett ókori kéziratoknak és papiruszoknak óriási a haszna.

(a) C. von Tischendorf. 1859-ben Tischendorf (1815–74) tette a bibliatudományok történetének egyik legfontosabb felfedezését. A sinai hegyen található egyik kolostorban megtalálta a két legrégibb bibliai kézirat egyikét, a Codex Sinaiticust, amely tartalmazta a teljes ÚSz-et (→ 68:95, 157). Tischendorf hozzájárulása az ÚSz szövegének tanulmányozásához fontosságban Westcottéval és Hortéval vetekszik.

16(b) G. A. Deissmann A XIX. sz. vége felé egyre nagyobb számban találtak papiruszokat Egyiptomban, ahol a száraz éghajlat megőrizte őket. Ezek a papiruszok többnyire hétköznapi dokumentumok voltak – levelek, számlák, nyugták – éppen az a fajta anyag, amelyről Lightfoot beszélt. A dokumentumok a koiné dialektusban, az ÚSz korában általánosan használt görög nyelven íródtak. Az ilyen felfedezésekből nyert új ismeret úsz-i alkalmazásának úttörője Deissmann volt (1866–1937). Bibelstudien c. művében (Marburg 1895, ang. 1901) jól összefoglalja munkásságát: Adalékok a hellenisztikus judaizmus és a korai kereszténység nyelvi, irodalmi és vallási történetéhez, főként papiruszok és feliratok alapján. Ezt a könyvét egy hasonló céllal íródott másik is követte: Licht vom Osten (Tübingen 1908; → 45:4).

17(B) ÚSz-i kortörténet. A nyelvészeti tanulmányokban történt előrehaladás mellett ebben az átmeneti időszakban az ÚSz-tudomány gazdagodott annak a világnak egyre gyarapodó ismeretével is, amelyben az ÚSz keletkezett, annak történetével, földrajzával, politikai berendezkedésével, vallásával, gondolkodásformáival és irodalmi műfajaival egyetemben – röviden szólva, mindazon dolgokra vonatkozóan, amit történeti háttér címén tartunk számon.

18(a) E. Hatch. Hatch (1835–89) neve véglegesen összefonódott H. A. Redpathéval, akivel együtt készítette monumentális Septuaginta-konkordanciáját, amely 1897-ben jelent meg. Minket most azonban jobban érdekel egyik kevésbé ismert könyve, amelyet 1889-ben adtak ki (majd pedig 1957-ben), és amely fontosságát Harnack azonnal felismerte. The Influence of Greek Ideas on Christianity c. művében Hatch egy, az ÚSz-gel foglalkozó tudósok számára máig fontos témát vizsgál meg: a kereszténység és hellenisztikus környezete közötti kölcsönhatást, valamint a semita és a hellenisztikus elemek megkülönböztetését a keresztény hitben és gondolkodásban. Ennek a témának a fontosságát mutatja az a hatás, amit a vallástörténeti iskolára gyakorolt, amely viszont döntően befolyásolta R. Bultmann gondolkodását.

19(b) R. H. Charles. Az apokaliptika olyan műfaj, amely meglehetősen idegen a mai világ számára, de megértése feltétlenül fontos az ÚSz értelmezése szempontjából, hiszen olyan világból származik, amelyet áthatottak a zsidó apokaliptikus gondolkodás elemei és irodalma. Charles (1855–1931) az apokaliptikus, különösen is a zsidó apokrif irodalom alapos ismerője volt. A kétkötetes The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old Testament in English (1913) szerkesztője és egyik fő szerzője volt. Charles jó hasznát vette az apokaliptika alapos ismeretének, amikor 1920-ban az ICC számára megírta fontos kétkötetes kommentárját a Jelenések könyvéről.

20(c) W. M. Ramsay. Ramsaynek (1851–1939), aki régész, történész és a kereszténység korai bástyája, Kisázsia fáradhatatlan kutatója volt, két fontos könyve a legismertebb, a St. Paul the Traveller and the Roman Citizen (1895) és a The Cities of St. Paul (1907), amelyekben a Csel történeti, politikai és földrajzi hátterével foglalkozik. Bár Ramsay szkeptikus volt a Csel történeti értékét illetően, a Pál által ismert és bejárt Kis-Ázsia történeti és régészeti tanulmányozása meggyőzte őt Lukácsnak, mint kortárs történetíró pontosságáról és megbízhatóságáról – a régészeti adatok fényében a lukácsi iratok valóban az I. sz. második felének viszonyait tükrözik. Ramsey Pállal és az általa ismert görög–római világgal foglalkozó művei sokat tettek azért, hogy megelevenítsék az apostolt, mint hús-vér embert. Kevésbé ismert, de a Jelenések könyve tanulmányozásához jelentős műve a Letters to the Seven Church of Asia (1904), amely hangsúlyozta a császárkultusz fontosságát, amely hátterét alkotta a prokonzuli Ázsia gyülekezetek üldözésének, valamint a történeti földrajz hatását a Jel 2–3. fejezetben szereplő hét gyülekezetének. Ld. W. W. Gasque: Sir William M. Ramsay, Grand Rapids 1966.

21(II) A szinoptikus evangéliumok: kritika és fejlődésA XIX. sz.-ban az ÚSz-értelmezésnek folyamán két olyan, egymással összefüggő lényegi kérdése vetődött fel, amelyet nem tanulmányoztak kellően: a szinoptikus és a Jézus Krisztus életéről és haláláról szóló úsz-i beszámolók problémái. Mindkét téma a XX. sz.-ban került a tudósok érdeklődésének középpontjába.

(A) Márk elsőbbsége és a kétforrás-elmélet. Az ÚSz-értelmezés történetében a négy evangélium közül sokáig Márkkal foglalkoztak a legkevesebbet. Ágoston a Mt lerövidített változatának tekintette. A XIX. sz.-ban, válaszul Straussnak a kereszténység történeti alapjai ellen intézett támadására az ÚSz kutatói Mk felé fordultak, abbeli igyekezetükben, hogy megőrizzék a kereszténységet történeti vallásnak, amelyet egy történeti személy, a názáreti Jézus alapított. A történetkritikai módszert eszközként használták arra, hogy megtalálják az úsz-i beszámolók mögött meghúzódó forrásokat. Ennek a vállalkozásnak fontos előkészítése volt J. J. Griesbach (1745–1812) munkássága, aki felismerte Ján és az első három evangélium közötti különbséget. Rájött, hogy Mt-t, Mk-ot és Lk-ot lehetséges szinopszis formájában elrendezni, viszont lehetetlen harmóniát készíteni belőlük, hiszen az evangélistákat valószínűleg nem foglalkoztatta a kronológiai sorrend.

22(a) K. Lachmann. Lényeges előrelépés 1835-ben következett be, amikor Lachmann (1793–1851) megjelentette a De ordine narrationum in evangeliis synopticis c. művét, melyben Mk irodalmi elsőségét feltételezte, és azt állította, hogy Mk közelebb áll az eredeti hagyományhoz, mint a többi evangélium. Ezért Mk-ot jelölte meg alapvető forrásként a kereszténység kezdeteinek tanulmányozásához.

23(b) C. H. Weisse. 1838-ban Weisse (1801–66) továbbfejlesztette Lachmann hipotézisét úgy, hogy még egy forrást adott hozzá, a Mt és Luk evangélium közös mondásait tartalmazó forrást (amelyet később a német „forrás” szó alapján Quelle-nek [röv. Q] neveztek el). Ezzel 1838-ra a klasszikus „kétforrás-elmélet” fő vonalait már felvázolták (→ 40:12–13).

24(B) A tudományos forráskritika. Lachmann és Weisse feltevéseire támaszkodtak. Az ÚSz-kritika következő feladata az volt, hogy elméleteiket tudományosan is igazolják.

(a) H. J. Holtzmann. Holtzmann (1832–1910) 1863-ban publikálta fáradhatatlan kutatásainak eredményét Die synoptischen Evangelien címmel, amelyben tudományosan igazolta a kétforrás-elméletet. Arra a következtetésre jutott, hogy Mk az eredeti apostoli irat, valamint hogy Mt és Luk mögött egy másik írásos dokumentum áll, amely Jézus mondásainak és tanításának nagyon korai, valószínűleg néhány elbeszélést (pl. a keresztelés és a megkísértés történetét) is tartalmazó gyűjteménye.

(25)(b) B. H. Streeter. Elérkeztünk a XX. sz.-hoz és ahhoz a kutatóhoz, aki klasszikus formájában alkalmazta a forráskritikát. Streeternek (1874–1937) két segítsége volt munkája során: Westcott és Hort ÚSz-kiadása és Holtzmann műve. A kétforrás-elmélet szinte általános elfogadták, Streeter The Four Gospels: A Study of Origins (1924) c. könyvében tett javaslatot az elmélet finomítására . Következőképp érvelt: ha Rómának megvolt a maga Jézus-hagyománya, amelyet Márk örökített meg, körülbelül 65–70-ben, akkor nem valószínű-e, hogy az I. sz. három másik nagy keresztény központjának szintén megvoltak a maga helyi hagyományai? Ebből a feltételezésből kiindulva Streeter a Q-t (50 k.) Antióchiába helyezte, Lukácsét (60 k.) Caesareaából eredeztette, Mt-nak pedig Jeruzsálemet jelölte ki otthonául. Ezen az alapon Streeter Lk végleges változatát kb. 80-ra, Mt-ét pedig kb. 85-re datálta.

Streeter lényeges eredménye az volt, hogy kettő helyett négy forrás áll a szinoptikus evangéliumok hátterében. A négy írott forrásra vonatkozó elképzelése azonban megkérdőjelezhető. Ma a tudósok inkább szóbeli hagyomány-ciklusokról beszélnek, nem írott dokumentumokról. Streeter munkája két értelemben is a forráskritika utolsó teljesítménye volt, hiszen amikor megjelentette könyvét, a tudósok érdeklődése a forráskritikától a formatörténet felé fordult. (ExpTim 72 [1960–61] 295-299)

26(C) Az evangéliumok eredete: az arám kérdés. A semita és hellén hatások kölcsönhatása az ÚSz-ben olyan kérdés, amely folyamatosan foglalkoztatja a tudósokat. Ennek az folytonos érdeklődésnek talán legékesebb bizonyítéka a H. L. Strack és P. Billerbeck által rabbinikus források alapján összeállított ÚSz-kommentár, az ötkötetes Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch (1922–1961); valamint Bonsirven, J.: Textes rabbiniques des deux premiers siècles chrétiens pour servir à l’intelligence du Nouveau Testament, Roma 1955; Davies, W.: Paul and Rabbinic Judaism, London 19552. Sanders, E. P.: Paul and Palestinian Judaism, Philadelphia 1977.

27(a) G. Dalman. Az evangéliumok öröksége mögött a forráskritika egy sor arám jellegzetességet fedezett fel. Ezen a területen az úttörő Dalman (1855–1941) volt, a nagy arameista, a konzervatív vagy minimalista pozíció képviselője, ami az ÚSz-ben található arám hatásokat illeti. Legfontosabb műve a Jézus szavai (ném. 1898; ang. 1902). Bár a szinoptikus evangéliumok mögött meghúzódó arám eredeti szöveg hipotézise sem zárható ki, Dalman megállapította, hogy Jézus kétségtelenül arámul beszélt tanítványaival; Jézus szavai, ahogyan az evangéliumokban lejegyezték őket, határozott arám hatást mutatnak.

28(b) C. C. Torrey. Az arám eredet maximális elmélete Torreyben (1863–1956) talált hozzáértő védelmezőre. Két könyvében, The Four Gospels-ban (1933) és a Our Translated Gospels-ban (1936) amellett érvel, hogy az evangéliumok korai arám iratok fordításai. Elmélete az ÚSz-kutatók nagy részét nem győzte meg.

29(c) C. F. Burney. Burney (1868–1915) figyelmét elsősorban János evangéliumára fordította, állítólag a leginkább hellenizált evangéliumra, és az ÚSz-kutatásnak nagy szolgálatot tett azzal, hogy The Aramaic Origin of the Fourth Gospel c. művében (1922) kimutatta János sémi jellegzetességeit. Torreyhez hasonló maximalistaként úgy tartotta, hogy Jn egy arám eredeti fordítása.

30(d) J. Jeremias. Jeremias (1900–79), Dalman tanítványa a Die Gleichnisse Jesu (Tübingen 1947) és a Die Abendmahlsworte Jesu (Göttingen 19583) c. műveiben bizonyította az arám nyelv ismeretének, mint úsz-i segédeszköz fontosságát. Jeremias mindkét könyvében arra tett kísérletet, hogy megtalálja az „ipsissima verba Christi”-t, oly módon, hogy az első gyülekezetek görög nyelvű beszámolói alapján rekonstruálja a Jézus által beszélt arám eredetit.

31(e) M. Blank. 1946-ban jelent meg An Aramaic Approach to the Gospels and Acts c. fontos áttekintése (19673). Black középutas álláspontja módosította Torrey és Burney szélsőségeit: tekintve, hogy az arameizmusok Jézus szavaiban a legjellemzőbbek és a leggyakoribbak, egy szóbeli vagy írásbeli arám nyelvű mondás-gyűjtemény húzódik meg a szinoptikus hagyomány mögött. A Vermes Géza és különösen J. A. Fitzmyer (ESBNT, TAG, WA) által végzett további kutatások óvatosabbá tették a tudósokat azzal kapcsolatban, hogy későbbi zsidó-arám forrásokat bizonyítéknak tekintsenek a Jézus korában használt arám nyelvre. A Blackig terjedő áttekintést ld. Brown, S.: CBQ 26 (1964) 323-339.

XX. századi kritika

32(I) Új irányzatok. A XIX. sz. öröksége sokoldalúvá tette a XX. sz.-i kutatást, de a Jézusról szóló úsz-i beszámolók megmaradtak a döntő történeti problémáknak. Milyen mértékben színezte vagy alakította Jézus megjelenítését a korai egyház hitvallása? A kérdésre adott válasz nyilvánvalóan befolyásolja az elbeszéléseknek tulajdonított teológiai jelentést és szerepet. A XX. sz.-i kritika egyik válasza erre a kérdésre a formatörténet abbeli igyekezete, hogy megtalálja az „az evangéliumok mögötti evangéliumot”.

Ennek egyik mellékterméke az volt, hogy a teológia magára talált, amint ezt a G. Kittel (1888–1948) szerkesztésében 1932-ben elindított és minden fontos német ÚSz-kutatót felvonultató teológiai szótár (TWNT, ang. TDNT) tanúsítja. Bár a szócikkek színvonala egyenetlen, ez a mű a sz. egyik nagyhatású úsz-i teológiai művének bizonyult. (ld. az egykötetes rövidített változatot, Grand Rapids, MI. 1985). Hogy jobban megértsük a kritika és a teológia közötti szövetséget, néhány sz. eleji prófétai hanggal kell kezdenünk.

33(A) Jézus –élete liberáris kutatásának alkonya. Strauss saját bevallása szerint kudarcot vallott Jézus életének megírásával, mint ahogy véleménye szerint bárki erre ítéltetett a források természete miatt. Egy analógiára támaszkodva, amelyet később a formatörténet dolgozott ki, Strauss azt állította, hogy a perikópák, az egyes történetek és mondások, amelyekből az evangéliumok összeállnak, olyanok, mint a nyaklánc gyöngyszemei a lánc nélkül, olyan töredékek, melyeket az evangélisták rendeztek művi sorrendbe.

A XIX. sz. későbbi éveiben ez a szkepszis alaptalannak látszott. Először is úgy tűnt, hogy a kétforrás-elmélet felfedezése és tudományos megalapozása azt a két forrást – Mk-ot és a Q-t – teszi hozzáférhetővé, amelyek nagyon közel állnak az apostoli hagyományhoz. Másodszor, a Harnack vezette liberális iskola hitt abban, hogy a történetkritikai módszer segítségével eltávolítható az evangéliumokban található krisztológiai dogma, amelyre Reimarus hívta fel a figyelmet, és az ÚSz-ben hirdetett hit Krisztusa mögött fedezhető fel a történeti Jézus. Ebből következően a XIX. sz. második felében a XIX. sz. kritikai eredményeire támaszkodó Jézus életét bemutató könyvek tömege látott napvilágot, a két ősi forrás alapján, amelyeket meg lehet tisztítani a rájuk rakódott dogmáktól.

34(a) W. Wrede. Ennek az állítólagos tényszerűségnek első komoly megkérdőjelezését Wrede (1859–1906) 1901-ben írt klasszikus műve, a Das Messiasgeheimnis in den Evangelien (Greenwood 1971) jelentette. Wrede ugyanazzal a kritikai módszerrel, amelyet a liberálisok is alkalmaztak, bizonyította az általuk kreált Jézus-kép tudománytalanságát. Azt állította továbbá, hogy Mk, akár csak a többi evangélium, nem egyszerű életrajz, hanem Jézus jelentőségének mély értelmű teológiai értelmezése. Evangéliumának nyitó mondatától kezdve nem emberi, hanem teljesen isteni Jézust állít elénk az evangélista. Wrede messiás-elmélete a következő: a történeti Jézus sohasem állította, hogy ő a messiás. Csak a feltámadás után értették meg a tanítványok, hogy Jézus a Krisztus. Ezt követően a Jézus messiás-voltát visszavetítették földi életére, és ezért megalkották a „messiási titkot” (Jézus eltitkolta messiás voltát), hogy megindokolják, miért nem tudtak ők és általában a Jézus messiás-voltáról halála előtt. Eszerint a messiási titok a korai egyház által teremtett hagyomány volt, amelyet Márk átvett, aki nem tárgyilagos történészként, hanem hitvalló keresztényként írta evangéliumát. Ezzel Wrede ütötte az első rést a liberálisok optimista történeti Jézus-kutatásán. A végső csapást majd néhány évvel később Schweitzer mérte rá. Ld. J. L. Blevins: The Messianoc Secret in Markan Research, Washington 1981; ld. még Boers: What, 45-60.

35(b) A. Schweitzer. 1901-ben Schweitzer (1875–1965) is megjelentetett egy tanulmányt a messiási titokról, Das Messianitäts- und Leidensgeheimnis címmel (angolul The Mystery of the Kingdom of God, 1914), amelyben megvédte a messiási titok történetiségét, mint ami nem az egyház műve, hanem Jézus meggyőződése volt. Legemlékezetesebb munkája azonban a Geschichte der Leben-Jesu-Forschung (első kiadás 1906; Tübingen 19849), amelyben kimerítően áttekintette a Jézus élete-kutatás állását Reimarustól Wredéig. A „Jézus, mint erkölcsi tanító” elképzelést, amelyet olyan vonzó módon épített fel Harnack Das Wesen des Christentumsban, Schweitzer élesen bírálta, majd megalkotta az általa igazi Jézus-portrénak tartott képet. J. Weißnek a Die Predigt Jesu vom Reiche Gottes c. könyve (Göttingen 1892) fonalát felvéve, Schweitzer is Jézus életének és tanításának eszkatologikus, apokaliptikus elemeit hangsúlyozta. Jézust olyan hősként ábrázolta, aki nemes, de téves meggyőződésből messiásnak hitte magát. Az azonnal elkövetkező világvége apokaliptikus hirdetője volt, aki azért ment a halálba, hogy azt elhozza.

Bár nem sokan fogadnák el Schweitzer történeti Jézus-rekonstrukcióját, abban általános az egyetértés, hogy működése megkongatta a lélekharangot a liberális történeti Jézus-kutatás felett, és kiemelte Jézus tanítása apokaliptikus hátterének és keretének fontosságát. (Ld. D. E. Nineham: Explorations in Theology 1, London 1977, 112-133; L. H. Silberman: JAAR 44 [1976] 498-501.)

36(B) Első katolikus reakciók a kritikai kutatásra. Egészen a XX. sz.-ig a bibliakritika szinte semmi hatással nem volt a katolikus tudományosságra; azt a kritikai hagyományt, amely megszülte Strausst és Baurt, gyanakvással figyelték. A jellemző védekező magatartás jó esetben a közöny, de esetenként a nyílt ellenségesség volt, kivéve néhány úttörőt. (Tulajdonképpen csak XII. Pius enciklikája, az 1943-as DAS után kezdték a római katolikus tudósok elfoglalni helyüket a komoly ÚSz-kutatás élvonalában (→ 72:20–23).

37(a) M.-J. Lagrange. A katolikus bibliatudomány legnagyobb úttörője a dominikánus Lagrange volt (1855–1938; → 69:35). Keleti nyelveket tanulmányozta a bécsi egyetemen, amikor felfigyelt a német kritikai tudományra. 1890-ben, szinte anyagi vagy pénzügyi támogatás nélkül Jeruzsálemben megalapította az École pratique d’études bibliques-t (ismertebb nevén az École Biblique-t). Az École fő célja a Bibliának nemcsak mint Isten ihletett igéjének, hanem mint olyan irodalmi alkotásnak a tanulmányozása, amely a XIX. sz. során kifejlesztett történetkritikai módszer segítségével vizsgálható. 1892-ben Lagrange megalapította a Revue biblique-t, az első prominens katolikus bibliatudományi folyóiratot. 1902-ben útjára bocsátotta az Études bibliques-t, amely egyben dogmatikai és tudományos bibliakommentár-sorozat. Összegezve: Lagrange kiemelkedő teljesítménye az volt, hogy olyan területre vezette el a katolikus tudományt, amelyet addig az időnként racionalista és szkeptikus protestáns tudomány uralt, s ezzel bizonyította, hogy a történetkritikai módszer alkalmazása nincs feltétlenül ellentétben a hittel. Ld. M.-J. Lagrange: Père Lagrange: Personal Reflections and Memoirs,New York 1983; valamint H. Wansbrough: ClR 62 (1977) 446-452.

38(b) A. Loisy. Loisy (1857–1940), egy másik jelentős tudós, akinek pályája sajnos a modernizmusban végződött, tehetséges filológus és exegéta volt. A párizsi Institut Catholique kiváló Szentírás-tanára volt 1884-től 1893-ig. 1890-ben fejezte be doktori disszertációját az ósz-i kánon történetéről, amelyben érezhető a kritika hatása. Munkájában Loisy elfogadta a kritikai iskola elveit és következtetéseit, s nemsokára ezen iskola szélsőségesen kritikus és szkeptikus szárnyához kezdett közeledni. Kapcsolata a modernizmussal és az ebből következő összeütközései az egyházi hatóságokkal végül 1908-as exkommunikációjához vezettek. Loisy még az olyan ortodox és lojális egyházi emberek, mint Lagrange iránt is gyanakvást keltett.

Loisy legfontosabb munkája a L’Évangile et L’Église című 1902-es könyv (ang. The Gospel and the Church, Philadelphia 1976), amely válasz Harnack Das Wesen des Christentums c. művére. Ebben Harnack azt állította, hogy mivel a kereszténység lényege Istennek az emberi lélekben való belső és egyéni megvalósulása, a kereszténységnek nincs szüksége az egyházra; sőt az egyház gátolhatja is a valódi kereszténységet és deformálhatja azt. Ezzel a véleménnyel szemben Loisy megvédte az egyházat, mint olyan intézményt, amely valóban közvetíti Istent az ember felé, de tagadta, hogy az egyházat Krisztus abban a formájában alapította, amelyet később felvett. Bár az egyház Isten tervei szerint fejlődött, Jézus sohasem láthatta volna előre, mivé válik. Loisy ezeket a gondolatokat két további művében fejlesztette tovább, a LeQuatrième Évangile (1903) és a Les Évangiles Synoptiques (1908) címűben, ahol elválasztotta a történeti Jézust, aki nem volt tudatában istenségének, a hit Krisztusától, a korai keresztény közösséget pedig a hívő és az esemény között húzódó falnak tekintett. (Reardon, B.: Liberalism and Tradition, Cambridge 1975, 249-281.)

39(C) A vallástörténeti iskola. Ez az iskola (Religiongeschichtliche Schule) az összehasonlító vallástudomány elveit alkalmazta, és a kereszténységet mint a Római Birodalom számos vallási jelenségének egyikét szemlélte. Az olyan párhuzamok, mint a rituális tisztálkodás, a szent étkezések, meghaló és feltámadó isten imádata, és az örök élet felőli megbizonyosodás az istenséggel való egyesülés által, mind egyfajta fokozatos szinkretizmusra utaltak, valamint a kereszténység és a keletről származó populáris misztériumvallások kölcsönös egymásra hatására. A vallástörténeti megközelítés különösen a Bultmannra és iskolájára gyakorolt hatásán keresztül érintette meg az ÚSz-magyarázatot. (Müller, K.: BZ 29 [1985] 161-192; Neill: Interpretation, 157-190.)

40(a) R. Reitzenstein. A vallástörténeti iskola egyik alapvető tana Reitzensteinben talált nagyhatású megfogalmazójára. A Die hellenistischenMysterienreligionen című 1910-es művében (ang. The Hellenistic Mystery Religions, Pittsburgh 1978). Reitzenstein ezt az állítólagos hellenizáló folyamatot végigvezette a korai kereszténység történetén, és három, az ÚSz-kutatást befolyásoló következtetést fogalmazott meg: 1) a hellenisztikus és a keleti vallások döntő hatást gyakoroltak az ÚSz teológiájára, különösen Páléra; 2) a korai egyház igehirdetése és kultusza a misztériumvallásokra és a gnoszticizmusra épült; 3) a korai kereszténység a Krisztus halála és feltámadása általi megváltás elképzelését egy kereszténység előtti megváltó-mítoszból kölcsönözte.

41(b) W. Bousset. A vallástörténeti iskola kétségkívül legnagyobb hatású tudósa Bousset (1865–1920) volt. Nagy műve a Kyrios Christos (1913; ang. Nashville 1970), amely a keresztény gondolkodás fejlődésének vázlata Ireneuszig. Bousset felismerte az istentisztelet fontosságát a korai egyházban. Szerinte Pál vagy követői misztériumkultusszá alakították a korai kereszténységet. A hellenisztikus világ sok kora-keresztény csoportja korábban misztérium-társaság volt, amely most egyszerűen új Istent imádott, Jézust, mint kürioszt, amely cím általában az isten-hérosz sajátja volt a misztériumok kultikus és rituális életében.

A bultmanni iskolára gyakorolt hatása miatt összefoglaljuk a vallástörténeti iskola lényeges tételeit. 1) Már említettük az állítólagos kereszténység előtti formában létező megváltó-mítosz hipotézisét. 2) A kereszténységnek egy kifejezetten pogány formáját tételezik fel (Heidenchristentum), amely a zsidó egyház hagyományaitól független volt, és szinkretikusan befolyásolták azok a nem keresztény csoportok, amelyekkel kapcsolatba került. 3) Már az úsz-i kánonban nyomára bukkanunk a „korai katolicizmusnak” (Frühkatolizismus), az intézményes egyház kialakulásának, amely külső és látható közvetítője az üdvösségnek (Heilsanstalt), s ez olyan folyamat, amelyet a valódi páli kereszténység eltorzításának tekintenek. (Boers: What, 60-66.)

42(D) A formatörténet születése. A XIX. sz.-i ÚSz-tudomány jelentős eredménye a forráskritika volt. Fontos hozadéka volt Mk elsőségének megállapítása, a Q forrás azonosítása és e források használatának vizsgálata Mt-nál és Lk-nál. A forráskritika azonban ennél tovább nem juthatott, hiszen lényege szerint a rendelkezésre álló dokumentumokra szorítkozott. A XX. sz.-i kritika egy további kérdést vetett fel: lehetséges-e az írott források mögé jutni, az események és az első írott feljegyzések közötti időbe (kb. Kr.u. 30–60), amikor Jézus szavai és tettei arám nyelven terjedtek?