34Zsoltárok
John S. Kselman, S.S. – Michael L. Barré, S.S.
Irodalom
1Irodalomjegyzék és a modern irányzatok összegezése: Eaton, J. H.: „The Psalms and Israelite Worship”, Tradition and Interprtetation (szerk. G. W. Anderson), Oxford 1979, 238-273. Gerstenberger, E.: „Psalms”, Old Testament Form Criticism (szerk. J. H. Hayes) San Antonio 1974, 179-223; „The Lyrical Literature”, HBMI, 409-444; Psalms, Part I, FOTL 14, Grand Rapids 1988.
Kommentárok:Allen, L.C.: Psalms101-150, WBC 21, Waco 1983. Anderson, A.A.: Psalms 1-2, NCB, London 1972. Beaucamp, E.: Le Psautier, SB 7, Paris 1976–79. Buttenwieser, M.: The Psalms, Chicago 1938, uny. 1969. Craigie, P. C.: Psalms 1-50, WBC 19, Waco 1983. Dahood, M.: Psalms I-III, AB 16, 17, 17A, Garden City 1966–70. Kraus, H. -J.: Psalmen I-II, BKAT 15/1-2, Neukirchen 19785. Uő: Psalms 1-59, Minneapolis 1988. Stuhlmueller, C.: Psalms 1-2, OTM, Wilmington 1983. Weiser, A.: The Psalms, OTL, Philadelphia 1962. Westermann, C.: The Living Psalms, Grand Rapids 1989.
Tanulmányok: Anderson, B. W.: Out of the Depths: The Psalms Speak for Us Today, Philadelphia 1983. Brueggemann, W.: The Message of the Psalms, Minneapolis 1984. Craghan, J. F.: The Psalms, Wilmington 1981. Eaton, J. H.: Kingship and the Psalms, SBT 2/32, London 1976. Gunkel, H.: Einleitung in die Psalmen, Göttingen 1933, uny. 1966; The Psalms, Philadelphia 1967. Johnson, A. R.: The Cultic Prophet and Israel’s Psalmody, Cardiff 1979. Keel, O.: The Symbolism of the Biblical World, New York 1978. Kraus, H. -J.: Theology of the Psalms, Minneapolis 1986. Miller, P.D.: Interpreting the Psalms, Philadelphia 1986. Mowinckel, S.: Psalmenstudien I-IV, Amsterdam 1966; The Psalms in Israel’s Worship, New York 1962. Sabourin, L.: The Psalms, Staten Island 1969. Westermann, C.: Praise and Lament in the Psalms, Atlanta 1981. Wilson, G. H.: The Editing of the Hebrew Psalter, SBLDS 76, Chico 1981.
Bevezetés
2(I) Szövegek és változatok. Az ÓSz mérvadó szövege (a „maszoréta szöveg” [TM]) jelenlegi formájában a Kr.u. X. sz.-ból való. A Zsolt megőrzött szövegének alapvető épségét – hiányosságai ellenére – a mai Szentírás-magyarázók nagyra értékelik. A héber szöveg mindazonáltal a szövegromlás számos jelét mutatja, ami az ókorban olyannyira széles körben használt könyv esetében nem meglepő. A romlás az egyes zsoltárok közötti párhuzamok (pl. 40,14-18 = 70) vagy egy-egy zsoltár más könyvekben található párhuzamai (pl. Zsolt 18 = 2Sám 22) esetében szembetűnő. Egyes szavak, kifejezések vagy versek megsínylették az átvitelt, ami értelmezésüket nehezíti.
Hogy milyen volt a héber szöveg a keresztény kor kezdetén, arról a mintegy 30 zsoltárkéziratot tartalmazó DSS ( 68:31) fölfedezése nyomán alkothatunk fogalmat. Ezeknek a kéziratoknak a szövege a TM szövegétől számottevően nem tér el, bár elemeik sorrendje gyakran más.
A Szeptuaginta, azaz Hetvenes (LXX) néven ismert, görög fordítás a legjelentősebb, ősi változat. A III. és II. sz.-ban, alighanem a TM szövegétől valamelyest különböző héber szöveg alapján készülhetett. Az ÚSz zsoltáridézeteinek nagy többsége (85 %-a) ebből való. Néhány éve hozzáférhető a LXX Zsoltárkönyvnek egy kritikai kiadása is. A Kr.u. II. sz.-tól kezdve néhány más görög fordítás is készült, nevezetesen Aquila, Theodotion és Szümmakhosz munkái.
Hasonlóképpen fennmaradt a Zsoltárok könyvének ősi, arám fordítása (Targum). Ez nem csupán a szöveg hű átültetését, hanem annak nem kevés magyarázatát is tartalmazza. Ennek a változatnak a kéziratai a Kr.u. V. sz.-nál nem régebbiek, és kritikai kiadásuk még várat magára.
Latin fordítások (Vetus Itala, a LXX nyomán) a Kr.u. II. sz.-tól keltezhetők. Néhány fontos, latin fordítás Jeromos munkája. A IV. sz.-ban, általa átdolgozott Vetus Itala mint Római Zsoltárkönyv vált ismertté. Ezt a fordítást nem sokkal később, Órigenész Hexaplájának görög szövege alapján, átdolgozta (Szövegek, 68:83, 135). Ezt hívták Gallikán Zsoltárkönyvnek, ezt használta a tanítóhivatal, és ez került a Vulgata szövegébe. Még későbbi, héberből készített fordítása (Psalterium juxta Hebraeos) nem örvendett nagy népszerűségnek.
3(II) A Zsoltárok könyvének felépítése. A Zsoltárok nyilvánvalóan öt „könyvet” alkotnak (1–41; 42–72; 73–89; 90–106 és 107–150). Ez az ötrészes „Tóra” beosztás – Mózes öt könyve mintájára – ősi, zsidó hagyomány. Az első négy könyv mindegyike doxológiával végződik, ám ez nem tartozik ahhoz a zsoltárhoz, amelyikhez csatolták (41:14; 72:18-20; 89:53; 106:48). A 146–150. zsoltárok mind úgy kezdődnek, hogy hallelû jāh („Dicsérjétek az Urat”), és együtt alkotják azt a bővített dicsőítést (doxológiát), amely nemcsak az ötödik könyvet, hanem az egész zsoltárgyűjteményt megkoronázza.
A hagyományos, ötkönyves felosztást átfedő, kisebb zsoltárgyűjtemények közé tartoznak a 3-41. zsoltárok, amelyek voltaképpen az 1-2., bevezető zsoltárok nélkül alkotják a gyűjtemény első könyvét. Bennük közös a „Dávid zsoltára” megjelölés, valamint (a 19., a 24. és a 33. kivételével) az egyéni jelleg. A 42–83. zsoltárokat „Elohista” résznek nevezték el, mert bennük Isten többnyire ’elōhîm néven fordul elő. Ezt a gyűjteményt egyesek Mózes öt könyvének „E” hagyományával hozzák kapcsolatba. A 93–99. zsoltárokat (a 94. kivételével) közös téma (Isten királysága) kapcsolja össze, és a 100. zsoltár mint összefoglaló hálaadás követi. A 120–134. zsoltárok mindegyikét a „zarándok-ének” megjelölés vezeti be, s ezeket alighanem jeruzsálemi zarándokok énekelték. A 134. zsoltár ezt a gyűjteményt a 100.-hoz hasonló dicsőítésként koronázza meg.
Szerkesztői szándékra más is utal. A zsoltárkönyvet egy bölcsességvers (Zsolt 1) vezeti be, amely megállapítja, hogy az igaz az Úr törvényében leli kedvét. Ez a 119., nagy törvény-zsoltárral együtt keretéül szolgálhatott a zsoltárkönyv egy korábbi változatának, mielőtt a zarándok-énekeket (120–134) és a többi anyagot hozzáadták. Végül megfigyelhető, hogy amelyik zsoltár második felében a dicsőítés uralkodik, annak az első fele általában tele van panasszal. Ahogy a végül kanonizált zsoltárkönyv a panaszoktól a dicsőítés felé halad, az tükrözi a gyűjtemény leggyakoribb műfajának, a panaszdalnak ugyanúgy panaszból dicséretbe hajló alapszerkezetét.
4(III) Zsoltárfeliratok. Háromféle zsoltárfelirat vagy -megjelölés van: 1) zenei szakkifejezések és előadói utasítások; 2) a zsoltárhoz társított személynevek; 3) történeti feliratok. Az első ilyen megjelölés (3,1) mind a három elemet tartalmazza: 1) mizmōr, 2) Dávidé, 3) „amikor fia, Absalom elől menekült”. Ezeket a megjelöléseket, amelyek a LXX és a qumráni leletek szövegében is megtalálhatók, a kereszténység előtti, zsidó rabbinista hagyomány fűzte a zsoltárokhoz.
A zenei szakkifejezések között olyan általános megjelölések is vannak, mint a šîr és a šîrh(„ének”), és olyan sajátosak is, mint a mizmōr („zsoltár”), amely kifejezetten vallásos kompozíciót jelöl, vagy a tehillh(„dicshimnusz”) és a tefillh („siralom”, „panasz”). Néhány más szakkifejezés (miktām,maśkîl,šiggāyôn) jelentése tisztázatlan. Az előadói utasítások azzal az általános megjegyzéssel kezdődnek, hogy „a karvezetőnek”, és a kíséretre vonatkozó utasításokkal folytatódnak.
A zsoltárokat megelőző személynevek közül a leggyakoribb Dávidé. Salamoné a 72. és a 127., Mózesé a 90., Jeremiásé pedig a LXX szerinti 136. (= TM 137.) zsoltár feliratában fordul elő. Szerepel még Ászáf, Kóré fiai, Heman és Ethan is. Az, hogy a TM 74. zsoltárát Dávidnak tulajdonítják, ahhoz a zsidó hagyományhoz vezetett, hogy az egész zsoltárkönyv szerzője Dávid (ahogy a Pent. szerzője Mózes, a bölcsesség-irodalomé pedig Salamon). Jóllehet az 1–2Sám Dávidot valóban zenésznek és költőnek ábrázolja, az ilyen jellemzések talán inkább a királyság eszméjére, semmint hiteles, történelmi emlékezetre támaszkodnak.
5A történeti feliratoknak a bibliamagyarázatban régi hagyományai vannak. Ezek a hagyományok egy-egy zsoltár történeti helyét az 1–2Sám Dávidról szóló elbeszéléseiben keresték, és a zsoltárnak a történelmi eseménnyel való összefüggését általában egy felismert szókapcsolatban találták meg (vö. pl. Zsolt 51,6 és 2Sám 12,13). A TM-ban 14 zsoltárnak van ilyen, történeti felirata (3; 7; 18; 30; 34; 51; 52; 54; 56; 57; 59; 60; 63; 142). A modern angol fordítások közül a RSVnem számozza a feliratokat (ami a TM-tól eltérő versbeosztáshoz vezet), a NEB pedig egyszerűen elhagyja őket. Ez a szövegmagyarázat a NAB gyakorlatát követi (vagyis a feliratot versként számozza, mint a TM).
6(IV) Irodalmi műfajok. A XX. sz.-i zsoltárkutatás két komoly tudós, H. Gunkel és S. Mowinckel munkásságára támaszkodik. Miután munkásságukat máshol ( 69:39, 46) taglaljuk, itt csupán főbb vonásaikat kell említenünk. Gunkel magyarázata (1926) és posztumusz műve, az Einleitung in die Psalmen (1933), a formakritikai megközelítés jelentőségét hangsúlyozta. Az alábbi műfajokat Gunkel dolgozta ki, és olyan tudósok finomították, mint H.-J. Kraus és C. Westermann.
Gunkelhez hasonlóan Mowinckel is egyre több ókori, közel-keleti, összehasonlító irodalomra támaszkodhatott. A babiloni, kultikus és mitikus anyag tanulmányozása nyomán arra a következtetésre jutott, hogy szeptember-október táján ünnepelték az újévet (sátoros ünnep; vö. Kiv 23,16; 32,22), a termésért való hálaadás keretében. Ahogy ő ezt az ünnepet (főleg a zsoltárok alapján) felidézte, annak kényes pontja Jahve kultikus megkoronázásának leírása, amelyben szertartásosan kihirdetik és megújítják Jahve uralmát a világ felett. Mowinckel, a zsoltárok kultikus eredetét és szerepét hangsúlyozva, Gunkel nyomdokain halad, aki számos zsoltárt olyan személyes imádságnak tekint, amely régebbi, kultikus formákat követ.
Psalmenstudien c. munkájában Mowinckel fölvetette, hogy babiloni eszmék Kánaán közvetítésével kerülhettek Izraelbe. Az ugariti, kánaáni vallásos és mitikus anyag későbbi felfedezése és megfejtése ( 74:72) őt igazolta. A kánaáni anyagot azóta sok ÓSz-kutató (C. H. Gordon, M. Pope, F. M. Cross, D. N. Freedman) felhasználta, de egyikük sem annyira konok következetességgel, mint Dahood magyarázatai (1966–70). Mowinckelhez hasonlóan, Dahood sokkal több zsoltárt nyilvánított királyi jellegűnek, mint a nála hagyománytisztelőbb szentírás-magyarázók. Vitatott azon állítása is, hogy a zsoltárokban az örök életre utaló célzások találhatók. Magyarázatai azonban korlátjaik ellenére is figyelemre méltók, és módszertani alapelvük (az, hogy az ÓSz értelmezéséhez az ókori közel-keleti, különösen a kánaáni anyag nélkülözhetetlen) megalapozott.
7Ismereteinket az utóbbi években számottevően bővítette az ókori, közel-keleti irodalom tanulmányozása. (a) Szóhasználat: A költészetben gyakran fordulnak elő olyan szavak, amelyek a hétköznapi nyelvben ritkán. Így számos kifejezés értelme már az ókorban feledésbe merült. Fordításukat a rokon nyelvekben található, hasonló kifejezések tanulmányozása tette lehetővé. Néhány homályos kifejezést a héber és más ókori, közel-keleti irodalomban előforduló szókapcsolatok párhuzamainak azonosítása is segített tisztázni. (b)Irodalmi színvonal: A legújabb kutatások a héber szöveg nagyon eltérő változataival nem szívesen foglalkoznak. Inkább a ránk maradt, egyes zsoltárok elemzésére helyezik a hangsúlyt. Főleg a szerkezet és a kifejező eszközök (khiazmus, merizmosz, inklúzió, stb.) kötik le figyelmüket. Minthogy ezek az eszközök az ókori Közel-Kelet más népeinek irodalmában is megtalálhatók, ottani alkalmazásuk tanulmányozása vet fényt a héber költészetben betöltött szerepükre. Sőt, egyes irodalmi formáknak közvetlen, szerkezeti párhuzamai vannak más, ókori, közel-keleti imádságokban (pl. a panaszdaloknak a babiloni šu-ila imákban). Különösen az ősi Ugarit feltárt költészete segített megérteni a héber költészetet és (néhány tudós szerint) annak versmértékét. (c) Szóképek: A héber költészet ismerői már régen felfigyeltekbizonyos „szabvány” kifejezésekre és fogalmakra, amelyek számos költeményben felbukkannak. Ezek a szóképek sok esetben az ókori Közel-Kelet tágabb fogalomtárából valók. Ezen a tájon a világkép (ld. O. Keel), az emberi és az isteni lét kapcsolatáról, az életről és a halálról alkotott fogalomkör évezredeken át meglehetősen szilárdan tartotta magát.
8(a) Dicshimnuszok. A Zsoltárok könyvének héber neve tehillîm. Ez a név valójában egy sajátos zsoltárműfajt jelöl, a „himnuszt”. Ebbe a műfajba sorolható a Zsolt 8; 19; 29; 33; 65–66[1-12]; 100; 104–105; 111; 113–114; 117; 135–136; 145–146; 148–150; egyesek szerint a „Sion énekei” (Zsolt 46; 48; 76; 84; 87) és a „Koronázási zsoltárok” (Zsolt 47; 93; 95–99). Ilyeneket nemcsak a Zsoltárok könyve tartalmaz. A jellegzetes himnusz három fő részből áll. (a) A bevezetés megadja a dicsőítés jellegzetes alaphangját. Rendszerint közli, hogy az Urat dicsérni és áldani szándékozik, vagy másokat szólít fel erre. (b) A főrész a bevezetésből bontakozik ki, és megindokolja, hogy miért dicséri Istent. Ezt néhány zsoltár (Zsolt 33; 100; 117; 135–136; 147–149) kifejezetten okhatározós szerkezettel teszi, ahogy az a hálaadó zsoltárok esetében gyakori. Más zsoltárok (pl. Zsolt 103,1-4) ugyanezt az eredményt melléknévi igeneves szerkezettel érik el (amit angolra vonatkozó mellékmondattal fordítanak [magyarra csak Károli fordította így]). (c) Sok ilyen zsoltárnak felismerhető – jóllehet változó tartalmú – tanulsága van. Ez olykor szó szerint vagy tartalmilag a bevezetést ismétli (Zsolt 8; 103–104; 135–136), máskor óhajt vagy áldást tartalmaz (Zsolt 29; 33; 146; 148).
9(b) Panaszdalok. Ezek alkotják a legnépesebb csoportot, amely 40 egyéni és tucatnyi nemzeti v. közösségi panaszdalt tartalmaz. Ezeknek a zsoltároknak szabványos elemei a következők: (a) segítségül hívják Isten nevét; (b) előadják sirámukat; (c) segítséget és felmentést kérnek, gyakran felszólító módban („hallgass meg” és hasonlók); (d) megindokolják, hogy Istennek miért kell meghallgatnia őket; (e) megfogadják, hogy majd hálát mondanak, vagy áldozatot hoznak, ha könyörgésük meghallgatásra talál; (f) hálát adnak Istennek.
A panaszdalok legjellemzőbb vonása, hogy a tényleges panaszt – elemek (a)-tól (e)-ig – hirtelen váltja fel az isteni segítségért hálát adó, záró hitvallás (f). A dicsőítés nyelvezete rendszerint múlt időben fejezi ki a zsoltáros háláját a már megkapott segítségért. Ennek két magyarázata ismeretes. (a) Az egész zsoltár akkor íródott, amikor a szorongattatás ideje, Isten segedelmével, már elmúlt, így a hálaadás és dicsőítés a könyörgést követően már megtapasztalt, isteni segítségnek szól. (b) A panaszok és a hálaadás kifejezése között eltelt időben a zsoltáros megváltó jövendölést hallott (egy prófétától vagy paptól), amelyben Isten megígérte, hogy megszabadítja őt (Zsolt 12,6; 35,3; 60,8-10; 91,14-16), így a várva várt szabadulás annyira biztos, hogy Istent úgy lehet dicsőíteni, mintha az már be is következett volna. Ennek a magyarázatnak az a fő nehézsége, hogy ilyen, megváltó jövendölés a panaszdalokban viszonylag kevés van. A nehézség azonban leküzdhető, ha a panaszdalokat egy vallási vezetővel folytatott párbeszéd mintáinak tekintjük.
A bizaloménekek és a hálaénekek is a panaszdal válfajának tekinthetők, és talán abból alakultak ki. A bizalom kifejezése a panaszdalokban gyakori (Zsolt 3,5-7; 5,12; 22,5; 28,7; 44,7-8). Amelyikben a bizalomnak v. a reménynek ilyen megnyilvánulásai kerülnek előtérbe, azt bizaloméneknek nevezzük. Akár a panaszdal, amelyből származik, a bizalomének is lehet egyéni (Zsolt 4; 11; 16; 23; 62; 91; 121; 131) vagy közösségi (Zsolt 115; 125; 129).
Hasonlóképp, a sok panaszdalt lezáró hálaadás annyira hangsúlyozott lehet, hogy miatta az egész zsoltár hálaéneknek számít. Bár ezt a hálaadást egészen általános fogalmakkal is kifejezésre juttathatja (Zsolt 34), a zsoltáros köszönetet mondhat olyan sajátos jótéteményekért is, mint egy súlyos betegségből való felépülés (Zsolt 30, 116) vagy bűnbocsánat (Zsolt 32, 103). Vannak egyéni (Zsolt 9–10; 30; 32; 34; 41; 92; 103; 116; 118; 138) és közösségi (Zsolt 65–68; 124) hálaénekek is. A bizaloméneket a panaszdaltól és a hálaéneket a dicshimnusztól nem mindig könnyű megkülönböztetni. A nem túlságosan mereven alkalmazott megkülönböztetés azonban olykor hasznos lehet.
10(c) Királyzsoltárok. Ez egy összefoglaló elnevezés, amelyet számos zsoltárfajtára alkalmaznak. Vannak királyi panaszdalok (144,1-11), királyi hálaénekek (Zsolt 18; 21; 118) stb. Azt nevezzük királyzsoltárnak, amelyikben a király beszél (pl. Zsolt 18; 101), v. ő áll a figyelem középpontjában (pl. Zsolt 2; 21; 45; 110). Számos zsoltár királyi jellegét senki sem vonja kétségbe. Az viszont, hogy végül is hány királyzsoltár van, vita tárgya. A magyarázók korábbi nemzedéke a zsoltárok jelentős hányadát a Makkabeusok idejéből (Kr.e. II. sz.) származtatta, amiből következően csak keveset keltezhetnénk a monarchikus korra (kb. 1000-600). Egyrészt az ugariti költészet, másrészt a qumráni himnuszok tanulmányozása azonban arra enged következtetni, hogy a héber zsoltárok inkább Ugarit, mint a makkabeus kor költészetéhez állnak közel, vagyis a Makkabeusok idejét valószínűleg megelőzik. A monarchikus korhoz alighanem több zsoltár kötődik, mint azt korábban feltételezték, ami felveti annak lehetőségét, hogy nagyobb töredékük királyi. Noha a királyzsoltárok száma a magyarázók többsége szerint még így is csekély (Zsolt 2; 18; 21; 45; 72; 101; 110; 144,1-11), néhány tudós (pl. Mowinckel, Eaton, Dahood) azt állítja, hogy ez a típus gyakoribb, mint azt általában gondolják. Lehetséges, hogy néhány királyzsoltárt vagy azok egy-egy részét későbbi nemzedékek úgy „értelmezték” vagy „demokratizálták”, hogy eredeti királyi jellegüket elvesztették (pl. Zsolt 23).
11(d) Bölcsességzsoltárok. Ezek formai és tartalmi szempontból egyaránt az ósz-i bölcsességirodalommal állnak kapcsolatban. Ugyanakkor a kutatók véleménye három lényeges kérdésben is megoszlik: vajon egyáltalában melyik zsoltárok sorolhatók ide, mi az a Sitz im Leben (az élet intézményes kerete), amelyben elnyerték jellegzetességeiket, és milyen formai sajátosságok alapján ismerhetők fel?
Sok kutató egyetért abban, hogy legalábbis a következők bölcsességzsoltárok: 1; 34; 37; 49; 112; 128. Mások szerint még ide sorolható a 32; 73; 111 és 127 is. Ami kultikus vagy nem kultikus eredetüket illeti, Mowinckel szerint a bölcsességzsoltárok a bölcsek oktató és nevelő célzatú, egyéni, nem kultikus szerzeményei. Végül, a stílusjegyekkel kapcsolatban a következő (a bölcsességirodalomban is megtalálható) formai jellegzetességek figyelhetők meg: az ’ar („Boldog az, aki…”) formula (Zsolt 1,1; 32,1-2; 127,5; 128,1-2); a „többet ér” mondás (Zsolt 37,16); az, ahogy a tanító tanulóit vagy „fiait” megszólítja (Zsolt 34,12-15); a példabeszédek előfordulása (Zsolt 37,9.22.28b-29a.34b = Péld 2,21-22; Zsolt 11,10 = Péld 1,7; és figyelemre méltó a Zsolt 127,1-2.3-5 példabeszéd-jellege is); valamint az akrosztikhon-forma (Zsolt 34; 37; 111; 112; 119).
A formai jellegzetességek mellett a tartalom is fontos szerepet játszik annak meghatározásában, hogy melyik zsoltárok bölcsességköltemények. A bölcsességirodalom fő témái közül előfordul: az igazak (addîq) és a gonoszok (rāšā‘) szembenállása, valamint az emberi lények előtt álló válaszút; a mindennapi életvitelre vonatkozó, gyakorlati tanács; „az Úr félelme”; a Tóra tisztelete és szem előtt tartása; az ítélet kérdésének felvetése. A bölcsesség tanítói a teremtett világ rendjének felfedezésével és helyeslésével foglalkoztak, és ennek a rendnek központi része volt egy igazságos ítélet teológiája. Ám, mikor szenvedtek az igazak és virultak a gonoszok, akkor a Jóbéhoz hasonló tiltakozás hangja felerősödött. Ez a jóbi szemlélet és Isten igazságosságának kérdése merül fel a 49. és 73. zsoltárokban.
12(e) Liturgikus zsoltárok. A zsoltárok liturgikus hátterét manapság, általában nem vonják kétségbe. Izrael vallásos életének egy-egy vonatkozására az egyéni zsoltárok is utalhatnak, de azt csak néhány zsoltárról ismerik el, hogy egészében a vallásgyakorlathoz kötődik, mint a bevonulás szertartásához a Zsolt 15; 24,3-6; Iz 33,14b-16; (Jer 7,2-15; Mik 6,6-8). Ezek az énekek valószínűleg hozzátartoztak a templomba való bevonulás szertartásához. A bebocsátásra váró hívek a templom kapujánál álltak. Ők tehették fel azt a kérdést, hogy ki méltó belépni az Úr szentélyébe (Zsolt 15,1; 24,3). A templom kultikus személyzetének meghatározott válasza úgy jellemezte az erkölcsileg feddhetetlen személy magatartását, hogy felebarátjához való viszonyát emelte ki (Zsolt 15,2-5a; 24,4), és azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen ember minden bizonnyal bebocsátást nyer Isten színe elé (Zsolt 15,5b; 24,5-6). A 24. zsoltár ezt követő versei (7-10. v.) ugyancsak liturgikus sorrendet – nevezetesen a templomba való bevonulásét – követhetnek. Egyesek szerint a 134. zsoltár is liturgikusnak tekinthető. Ez a rövid zsoltár, az utolsó „zarándok-ének” ( 3) az Úr áldására való buzdításból (1-2) és egy befejező (papi) áldásból áll.
13(f) Történeti zsoltárok. Számos zsoltár tartalmaz elbeszéléseket Isten nagy tetteiről Izrael történelmében. Ide tartozhat a 78., a 105–106., a 135–136. zsoltár. Minthogy ez a besorolás inkább tartalmi, semmint szerkezeti alapon történik, az ilyen típusú zsoltárok formai szempontból más csoportokba tartozhatnak (Zsolt 78 = bölcsességzsoltár; Zsolt 105; 135–136 = himnusz). Az ide sorolt, különböző zsoltárok az „üdvtörténet” különböző eseményeit különböző célzattal beszélik el. A 78. és 106. zsoltárok Izrael hálátlanságát Isten jóságával állítják szembe; a 105. zsoltár az Úrnak a szövetséghez való hűségét dicsőíti.
14(V) A Zsoltárok könyvének teológiája. Izrael Istenének a Zsoltárok könyve által festett képe az ÓSz-ben máshol található Istenképtől lényegesen nem különbözik. Tevékenysége alapjában véve két csoportba sorolható: megszabadító és teremtő. Egyetlen megmentője Izrael népének, amelyet ő „teremtett” akkor, amikor kihozta Egyiptomból (Kiv 15,16). Ez a tevékenysége a Kivonulás könyvében együtt jár a másikkal, amennyiben a népet a pusztában is megtartja, és az ígéret földjére biztonságosan elvezeti. Az egyén szempontjából Isten megszabadító működése a betegségtől, a haláltól és az ellenségektől való megmentésben, az egészség, a boldogság és a hosszú élet biztosításában nyilvánul meg.
Isten mint teremtő szerepét számos zsoltár hangsúlyozza. Némelyik rövid „számvetést” készít a teremtésről (Zsolt 74,12-17; 89,10-13; 104,3-10; 136,5-9), leírja, hogy az Úr hogyan győzött a káosz erői felett, és hogyan teremtett rendet a földkerekségen, vagy éppenséggel azt, milyen következetesen uralkodik a teremtett világ fölött. A zsoltárok Isten teremtő mivoltában megmutatkozó hatalmának és gondoskodásának mikéntjét hangsúlyozzák (33,6-7; 36,6-10; 65,10-14, 95,3-4; 96,10-13; 104). Némelyik közvetlen kapcsolatot talál a teremtés és Izrael kiválasztása között, ahogy azt Mózes öt könyve is teszi (135,6-12; 136,5-9).
15Izrael Istenét a zsoltárok a héber irodalomból, főleg a költészetből ismert nevekkel illetik. Az „Isten” szó leggyakoribb megfelelője az ’elōhîm (amely e.sz.-értelmű t.sz.). Az Úr megtisztelő jelzőinek némelyike a kánaánita vallás és mitológia tágabb köréből származik. Így például az „Él” szó a kánaánita panteon főistenének tulajdonneve. Él volt az istenek és az emberiség ősatyja. Ez a megnevezés ezért az Úrnak az istenek közötti elsőbbségét, atyai jóságát és könyörületességét hivatott hangsúlyozni (Zsolt 86,15). Jahve pedig az „Úr”, ami a judaista hagyományban alkalmasint a szent nevet helyettesítette (Zsolt 2,4; 16,2; 30,9; 35,17.22; 37,13; 38,16.23 stb.), továbbá „király” (Zsolt 5,3; 10,16; 24,7-10; 29,10; 47,7-8; 68,25; 84,4 stb.), amivel ugyancsak az isteni és az emberi világban való felsőbbségét hangsúlyozták. Számos elnevezése megváltói szerepét emeli ki, főleg azok, amelyek biztonságos helyként jellemzik. Így Ő a „Szikla”, a Gibraltár szikláihoz hasonlóan megközelíthetetlen bérc (Zsolt 28,1; 31,3; 42,10; 62,3.7; 71,3; 78,35 stb.) és a „menedék(hely)” (Zsolt 14,6; 46,2; 48,4; 57,2; 59,17; 62,8 stb.).
16A zsoltárkönyvet a templom énekkönyvének is hívják, így a zsoltárok teológiájában érthetően kiemelkedő a templom jelentősége. A templom volt az isteni palota. Ahogy az emberi királyoknak szükségük volt palotára a kormányzáshoz, úgy Istennek is. Ebből a „palotából” (hêkāl) uralkodott a földön, megváltást és áldást osztva (Zsolt 18,7; 20,2.7; 36,10), az emberiség ítélőbírájaként (9,8-9; 11,4-6; 33,13-15). A zsidók abban a reményben mentek a templomba, hogy ott „bejutnak” Isten színe elé (vagyis „fogadja őket”), ahogy egy király alattvalói bejuthattak a palotába. Isten mint „menedék” fogalma összemosódik a templom mint par excellence biztonságot nyújtó hely fogalmával (Zsolt 17,8; 36,7-8; 57,2; 61,5; 63,8; 91,4).
Mint minden palotának, a templomnak is volt udvara, ezért „az Úr udvarának” is hívták (Zsolt 65,4; 92,14; 100,4; 116,19; 135,2). Mivel az ókori Közel-Keleten úgy gondolták, hogy az istenek hegyeken laknak, a templom környékét úgy is hívták, hogy „az Úr hegye”, vagy az Ő „szent hegye” (Zsolt 15,1; 24,3). A zsoltárkönyv a templomra azzal az ősi, „sátor” névvel is utal, amelyik benne rejlik abban a kifejezésben, hogy a gyülekezés sátra, avagy az Úr hajléka (Zsolt 15,1; 27,5.6; 61,5).
A templomra való utalás máskor közvetett: „[az Úr] szárnyainak árnyéka” vagy „oltalma” (Zsolt 36,8; 57,2; 61,5; 63,8); „az élet földje” vagy „az élők földje” (27,13; 52,7; 56,14 [= 116,9]); „Isten színe előtt” (56,14 [= 116,9]; 61,8; 68,3; 96,6). Miután az esdeklők azt remélik, hogy Isten a templomban meghallgatja őket, az a kifejezés, hogy „keresni Isten arcát” (27,4.8.13; 42,3; 63,2; 84,8), a templomra utal. Azok azonban, akik az Úr arcát keresik, úgy találhatják, hogy azt „elrejtette” vagy „elfordította” tőlük (10,11; 30,8; 44,25; 88,14; 89,47; 143,7).
17A zsidók az ósz-i korszak végéig nem hittek tisztán a túlvilágban, csupán a halál utáni árnyszerű létezésben: a „seol”-ban vagy „az alvilág”-ban. Az ÓSz erről nem ad részletes képet, hanem a földi élet halovány tükörképeként mutatja be (vö. Iz 14,9). Félelmetes hely volt, a sötétség földje (Zsolt 74,20; 88,7.13.18; 143,3).
Az alvilágot gondosan megkülönböztették az „élet”-től, amelyhez erő és egészség társult. Ebből származott az a Közel-Keleten általános nézet, hogy nemcsak a halottak, hanem a súlyos betegek is a halál birodalmában vannak. Ezért a betegségben szenvedő zsoltárosok olykor úgy beszéltek önmagukról, mint akik „leszálltak” az alvilágba (22,30; 28,1; 115,17; 143,7). Az alvilágba (mint „másvilágba”) való belépés nemcsak az élet végét jelentette, hanem Isten jelenléte mindennemű megtapasztalásának végét is. Régi zsidó felfogás szerint Istennek az embert megóvó tevékenysége kizárólag a földi létben nyilvánult meg (Zsolt 6,6; 88,11-13). Ezért a „seol”-tól való rettegés több volt, mint félelem a haláltól vagy a betegségtől; az Isten szeretetének erejétől való elszakadás félelme volt (ellentétben Róm 8,38-39).
18A zsoltárosok „ellenségei” kitüntetett figyelemben részesülnek. Az ő azonosításuk ellentmondásos. Ez bizonyos fokig a zsoltáros azonosságának a kérdésével függ össze. Amennyiben a zsoltárok többsége magánszemélyek költeménye, az ellenségek egyszerűen személyes ellenfelek lehetnek. Ha viszont a költeményeknek az általában feltételezettnél nagyobb hányada királyi, akkor ezek az ellenségek „kozmikusabb” színezetet öltenek. Az egyiptomi és mezopotámiai királyok az uralmukkal szembeszegülőket a mindenség kaotikus erőivel azonosították. Az ősi, közel-keleti királyok egyik legfőbb feladata országuknak ezektől a gonosz hatásoktól való megszabadítása volt, miután a zűrzavar és a rendezetlenség erői ellen vívott, eredendő küzdelmet az isteni uralom képviselőiként, az emberi társadalom világában folytatták. Izraeli felfogás szerint a nemzetnek „ki kellett űznie” a gonoszt, nehogy az országot romlásba döntse (Szám 13,5).
19Isten vagy a zsoltáros néhány tulajdonsága külön hangsúlyt kap. „Igaz”-nak lenni (héb. edeq,edāqāh) izraeli felfogásban lényegében viszonyítás kérdése. Igaz az, aki bizonyos vonatkozásban adott kötelezettségeivel összhangban cselekszik. Így az Úr – a teremtő, népének megváltója, Izrael szövetséges Istene – azzal nyilvánítja ki igaz voltát, hogy a világot rendben tartja, és népét minden bajtól megóvja. Ezt teszi akkor is, mikor a gonoszt megbünteti, és Izrael ellenségeit legyőzi. Hasonlóképp, a zsoltáros is akkor „igaz”, mikor az isteni parancsokat a szövetséges Istenhez híven megtartja, és felebarátjával szemben tisztességes. A zsoltárosok öntudatlanul is a maguk igaz voltát hangoztatják, amikor Istenhez abban a reményben imádkoznak, hogy ezzel az Urat kérésük teljesítésére késztethetik.
Az Úr igaz voltának egyik fontos vonatkozása volt hűsége szövetséges isteni szerepéhez. Ezért a zsoltárok gyakran szólnak arról a hitvesi hűségről, amely az Urat népéhez vagy a zsoltároshoz fűzi, s amely a szövetségben gyökerezik. Ezt a fogalmat a (leginkább „állhatatos szerelem”-nek fordítható) esed szó fejezi ki, amely egy kapcsolat állandóságát hangsúlyozza (vö. Óz 6,4). Melléknévi alakban (āsîd) gyakori, és a zsoltáros egyik jellemzője. „Hűséges”-nek, „jámbor”-nak vagy hasonlónak fordítva, azt jelöli, aki ragaszkodik az Úrral kötött szövetséghez. Az állandóság színezete miatt a esed szóval gyakran jár együtt az ’emet,’emûnāh (amit rendszerint „hűség”-nek vagy „igazság”-nak fordítanak). Ez a „szilárd” gyökből származik, és az Úrnak mint megmentőnek vagy a zsoltárosnak mint az Úr szolgájának tartós megbízhatóságát hangsúlyozza.
Kommentár
20Zsolt 1. Bölcsességzsoltár, amely a Zsoltárkönyv bevezetéseként szolgál. Szerkezetileg két, egymást keresztező (khiasztikus) részből áll: 1-2 (A): az igaz ember az Úr törvényében leli kedvét; 3 (B): fa-hasonlat; 4 (B*): por-hasonlat; 5-6 (A*): a gonoszok és sorsuk. 1.boldog: Bölcsességi jelző (Péld 3,13; 8,32-33; Zsolt 32,1; 34,9). 2. A bölcsességnek a törvénnyel való azonosítása a fogság utáni, késői bölcsességre jellemző (Sir 24). 3-4. Az igaz és a gonosz embert két, ellentétes hasonlattal ábrázolja: az igaz olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa (Jer 17,7-8; Zsolt 92,13-15), a gonosz pedig mint a szálló por: száraz és élettelen (Szof 2,2; Jób 21,18; Iz 17,13). 6. A „két út” témája gyakori (MTörv 30,15-20). Az „istentelenek útja” a 6. és „a vétkesek útja” az 1. versben inklúzió.
21Zsolt 2. Királyi zsoltár, amely azért került a zsoltárkönyv elejére, hogy megpendítse a messiási témát. A Zsolt. 1-gyel számos szókapcsolatban áll. Eredetileg talán egy júdai király koronázási himnusza. Nyelvezete az „udvari stílus” túlzásait tartalmazza. Szerkezete: 1-3 (lázadozás és felfordulás a földön); 4-6 (Isten haragja a mennyben); 7-9 (a király az isteni jövendölést idézi); 10-11 (a lázadó hűbéresekre vonatkozó isteni rendelkezés). 1-3. A hűbéres nemzetek és uralkodóik lázadást szítanak (vö. Jer 27,1-11). Miután ilyen történelmi helyzetben Izrael csak Dávid és Salamon korában (X. sz.) volt, ennek időbeli kiterjesztése is az udvari stílus része. az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen: Az Úr királyi képviselője elleni, politikai fellépés közvetlenül az Úr elleni lázadással volt egyenértékű. 4-5. Változik a szín: a mennyei udvarban az Úr kineveti, és haragjával sújtja a lázadókat (Zsolt 59,9). 6. Isten Sion Dávid házából való uralkodóját választja szentélyébe (Zsolt 132,11-14). 7. Itt az uralkodó hangját halljuk, aki az isteni örökbefogadás szertartásos szavaival válaszolja: „Fiam vagy te…”. 10-11. A lázadást elfojtó, júdai uralkodó a legyőzött királyokat szólítja meg. A 11. vers vitatott; a furcsa kifejezést (szó szerint „csókoljátok meg a fiút”) sokféleképpen próbálják magyarázni. Végül kétszer is a Zsolt 1 visszhangzik: a lázadó királyok „elvesznek”, és a zsoltár az éltető „boldog” fordulattal fejeződik be.
22Zsolt 3. Egy ellenségei által fenyegetett zsoltáros (talán a király) egyéni panaszdala. Szerkezete: 2-3; 4-7; 8-9. 1. A felirat Absalom lázadásával és Dávid Jeruzsálemből való menekülésével hozza kapcsolatba ( 5; 2Sám 15-16). 4. A zsoltáros, az első versszakhoz hasonlóan, a másodikat is azzal kezdi, hogy az Úrhoz mint oltalmazójához folyamodik. dicsőségem: Itt isteni, megkülönböztető jelző lehet (vö. „dicsőséges király” Zsolt 24,8.10). 6. Bár egyesek itt inkubációs szertartásra gondolnak (vö. Ter 28,10-17; 1Kir 3,4-14), valószínűbb, hogy az Isten védelmező erejében való bizakodás kifejezéséről van szó. 7-8. A 2-3. versekben felbukkanó sok ellenség újra megjelenik, és körülveszi a félelmet itt nem ismerő zsoltárost. Ellenségeinek bűne a 3. versben a beszéddel volt kapcsolatos; itt az isteni büntetés beszédszerveket (állkapocs, fog) sújt. 9. Folytatódik a 3. vers témája, melyben az ellenségeknek azon állítását, hogy a zsoltárost Isten nem segíti, cáfolja, hogy „az Úré a szabadítás”. legyen áldásod népeden: Ez a befejező imádság királyi zsoltárosra enged következtetni.
23Zsolt 4. A 3. zsoltárral kapcsolatban lévő (vö. 3,4 és 4,8; 3,8 és 4,7; 3,6 és 4,9), egyéni panaszdal, melyben a bizalom felhangja uralkodik. Szerkezete: 2 (a zsoltáros Istenhez folyamodik); 3-6 (a bálványimádókkal ellentétben, az Úrban bízik); 7-9 (imádkozik az Úr áldásáért és saját biztonságáért). 2.igazságom Istene: Törvényszéki párhuzamot sejtet, ahol a panaszdal az ártatlanul vádolt imádsága. szorongatásomban tágas teret adtál nekem: Ezek a kifejezések a „megkönnyebbülés” képzetét keltik (a „szorongatás” annyit jelent, mint „szorult helyzetben lenni”; vö. Zsolt 18,7.20; 118,5). 3.emberek fiai: Vagy befolyásos emberek (a NAB szerint „magas rangúak”), vagy egyszerű „halandók” (NEB). A „hiábavalóság” vagy „hazugság”, amit hajszolnak, talán bálványokat jelent (Dahood; vö. MTörv 4,28-29; 11,13-17). 5.békéljetek meg: Avagy „hullassatok könnyet”: ez a 3. vers bálványimádóinak szól. 7.ragyogtasd ránk jelként arcod fényességét: Vö. Szám 6,23-27; Zsolt 67,2. A kép a kegyet osztó Isten mosolygó arcát idézi (Zsolt 44,4; 89,16). 9. Vö. MTörv 33,28.
24Zsolt 5. A templomba való bebocsátással kapcsolatos zsoltárokhoz hasonló, egyéni panaszdal ( 16; Zsolt 15; 24,3-6; 26; 101). Szerkezete: 2-4 (a zsoltáros Istentől kihallgatást kér); 5-7 (az Úr irtózik a gonosztevőktől); 8-9 (a zsoltáros az Urat a templomban imádja); 10-11 (a gonosztevők vétkes beszéde és könyörgés isteni büntetésükért); 12-13 (az Úr megvédi és megáldja az igazakat). 4. „Korán reggel” fordulni Istenhez segítségért gyakori motívum (Zsolt 46,6; 59,17; 90,14; 143,8; Siral 3,22-23). 5-7. Vö. Zsolt 26,4-5-ben és 101,3-5-ben azok hasonló jellemzésével, akik a templomba nem léphetnek be. 8. A zsoltáros – a gonosztevőkkel ellentétben – a templomba bebocsátást nyer. 10. A bűnös beszéd a 7. vers „hazudozóit” és „álnok emberét” idézi. 11.sok istentelenségük miatt: Ez ellentétpárja a 8. versben annak, hogy „nagy (bőséges) irgalmadban bízva”.
25Zsolt 6. Egyéni panaszdal, első a hét „bűnbánati zsoltár” (6; 32; 38; 51; 102; 130; 143) között; könyörgés halálos betegségből való gyógyulásért. Szerkezete: 2-4 (panasz); 5-6 (könyörgés gyógyulásért); 7-8 (panasz); 9-11 (hálaadás). 3-4. „Csontjaim” és „lelkem” = „én” (vö. „rajtam” a 3. v.-ben). 4.meddig?: A panaszdalokban gyakori kifejezés (Zsolt 74,10; 80,5; 90,13). 6. Isten ismeretének és dicséretének hiánya az alvilágban ( 17) más panaszdalokban is megtalálható motívum (30,10; 88,11-13; 115,17; Iz 38,18). 7-8. A „szememet a bánat homályossá tette”, vagyis a könnyek elhomályosították a látását (vö. Zsolt 31,10-12). 9-11. A könyörgésből dicsőítésbe való, hirtelen hangváltásról ld. 9. 11.távozzon és valljon szégyent: Más értelmezés szerint: „szégyenüljön meg ismét”.
26Zsolt 7. Egyéni panaszdal, az „ártatlanság zsoltára”, avagy az „igaztalanul vádolt imádsága”. Szerkezete: 2-3 (a zsoltáros az Úrnál keres menedéket); 4-6 (megesküszik, hogy ártatlan); 7-10 (könyörög isteni beavatkozásért, hogy fény derüljön az igazságra); 11-14 (bízik abban, hogy Isten megsegíti); 15-18 („költői igazságszolgáltatás” a gonosztevőnek, hálaadás igazságosságáért az Úrnak). 3.szét ne tépjen: Vö. Zsolt 50,22. A kép az áldozatát megragadó oroszlánt idézi (Zsolt 17,10; 22,14). 5.s ha kiraboltam ellenségemet, és kisemmiztem: Ez alighanem ősi, közel-keleti szerződések nyelvezetét követi, amelyekben a hűbéres megesküszik, hogy urának ellenségét sajátjának tekinti. 8.a népek serege: Ti. az egész emberiség. 10.a szívek és vesék vizsgálója: Vö. Jer 11,20. 16-17. Az ilyen „költői igazságszolgáltatás” gyakori az ókori, közel-keleti és biblikus irodalomban (Zsolt 9,16; 35,8; 57,7; Péld 26,27; 28,10).
27Zsolt 8. Istent mint teremtőt dicsőítő himnusz, amely a Ter 1-gyel van kapcsolatban. Szerkezete: 2-3 (az Úr dicsősége); 4-9 (az ember mint a teremtés koronája). 2a. A himnusz kerete egy inklúzió (10. v.). Isten „neve” az isteni valóság szentségi hordozója. 2b-3. Ezeknek a bonyolult soroknak az értelmezésével már több tudós kudarcot vallott. 5. A költő Isten fenségét az ember jelentéktelenségével állítja szembe (Zsolt 90,1-3). mi az ember...?: Vö. Zsolt 144,3 és Jób 7,17, ahol a kérdés más értelemben merül fel. 6.kevéssel kisebbé az angyaloknál: Utalás az „égiek tanácsára”; vö. Ter 1,26. dicsőséggel és tisztelettel: Ez a két kifejezés Istennek a 2-3. versekben említett dicsőségét és fenségét idézi. A velük „koronázott” emberi lény a király lehet, aki ezekkel az isteni erényekkel megáldva, csaknem maga is isten. A Zsid 2,5-9 ezt a szakaszt Jézusra vonatkoztatja. 7-9. Az embernek a teremtett világ feletti uralma ugyanúgy közvetlenül az „égiek tanácsára” való utalást követi, mint a Ter 1,26-ban.
28Zsolt 9-10. Egy hálaadó zsoltárt (9) egy egyéni panaszdal (10) követ. A 9. és 10. zsoltárok akrosztikhont alkotnak, amennyiben az egymást követő verssorok kezdőbetűi az ábécé sorrendjét követik. Ez a (nem teljes) akrosztikhon a két zsoltár eredeti egységét jelzi. Az a sorrend, hogy egy panaszdal hálaadást követ, szokatlan, de vö. Zsolt 44 és 89. 9,4-5. Két fő téma bevezetése: 1)a zsoltáros ellenségeinek legyőzése és elpusztítása 2) az isteni király és bíró által. 6. A gonoszok „nevei” talán nemzetségükre utalnak (MTörv 25,6-7; Rút 4,10; 1Sám 24,21). 8-11. Az igazságosan kormányozva trónoló Úr a védtelenek menedéke. 12-15. A bevezető, dicsőítő szavak visszhangja a költemény másik, fontos témáját vezeti be: Isten „nem felejtette el a szegények szavát” (9,19; 10,11.12). 10,1.2-6. A gonoszok tetteinek leírása homályos. A vádak leginkább arra terjednek ki, hogy üldözték a szegényeket, és megvetették az Urat. 7. Vö. Zsolt 41,7-9. 8-10. Vö. Zsolt 59,4; Péld 1,11; 24,15; Siral 4,19. A 9,4-ben a zsoltáros ellenségei buktak és pusztultak el; a 10,10-ben az elnyomottak esnek a gonosz csapdájába. 11. Az a motívum, hogy Isten elrejti arcát, a zsoltárokban gyakori ( 16; 13,2; 22,25; 27,9; stb.). 14. A 11. versnek azon állítását, hogy Isten elrejti arcát, cáfolja az, hogy „hiszen te figyeled”. 15. A gonosztevő megtört ereje (szó szerint „törött karja”: Zsolt 37,7; Jób 38,15) Isten fölemelt és fenyegető – a 12. és 14. versekben emlegetett – kezének ellentétpárja.
29Zsolt 11. Bizalomének. Szerkezete: 1-3 (nehéz idők, mikor a gonoszok kerekednek fölül); 4-7 (Isten mindenkit lát, és az igazakat megkülönbözteti a gonoszoktól). A téma hasonló a 12. zsoltáréhoz: bár a gonoszok nagy pusztítást visznek végbe, Isten az igazak biztos menedéke. 1.„menekülj…, mint a veréb!”: Valószínűleg a gonoszok követelik, hogy a zsoltáros tűnjön el a szemük elől. A „hogyan mondhatjátok nekem?” fordulatnak csaknem mindig szemrehányás jellege van (Jer 2,23; 8,8; 48,14). Az idézet az 1. verssel véget is ér. 7.láthatják majd arcát: Vagyis megtapasztalhatják Isten jelenlétét a templomban(Zsolt 11,7; 24,6; 42,3; 84,8); elméletileg csak a szeplőtelenek nyerhettek bebocsátást Isten színe elé (Zsolt 15,1-2; 17,15; 24,3-4; vö. Mt 5,8). Isten „pillantása” minden emberi lényt „megvizsgál” (4. v.), de őt csak az igazak „pillanthatják meg”.
30Zsolt 12. Közösségi panaszdal. Szerkezete: 2-3 (rossz idők hagyományos leírása); 4-5 (a gonoszokra szórt átok); 6-7 (Isten megbízható ígérete, hogy megszabadítja a „szegényeket”); 8-9 (könyörgés isteni oltalomért a jelen istentelen társadalmával szemben). Miként a Zsolt 11-ben, az alapgondolat itt is az, hogy Isten nem engedi győzedelmeskedni a gonoszt. 2-3. Vö. Mik 7,1-7; egyiptomi párhuzamokért vö. ANET, 441-446. 6. Válasz a 4-5. versek könyörgésére, talán egy pap vagy próféta jövendölése. 8.megoltalmazol: A bizalom kifejezése („meg fogsz oltalmazni”), vagy még inkább könyörgés: „oltalmazz meg…”. e nemzedéktől: inkább egy bizonyos embercsoport, mint egy kor; ennek a kifejezésnek gyakran van negatív felhangja (Ter 7,1; MTörv 1,35; Zsolt 95,10; Mt 11,16).
31Zsolt 13. Egyéni panaszdal. Szerkezete: 2-3 (a panasz); 4-6 (a kérés). A panasz minden egyes sora azzal kezdődik: „Meddig?” (vö. Zsolt 6,4). 2.elfelejtesz?: Azaz, nem törődsz többé velem, nem nyújtasz védelmet stb. (vö. Zsolt 31,13; 77,10). 4.szememet: A „felragyogtatott” szemek (ragyogó szemek) életerőt, életet, boldogságot jelentenek (vö. Zsolt 4,7; 19,9); az ellenkező képzetet ld. Zsolt 38,11.
32Zsolt 14. Egyéni panaszdal. Ennek a zsoltárnak egy másik változata (Zsolt 53) található az „Elohista” Zsoltárkönyvben ( 3). Szerkezete: 1-3 (az „esztelen” ember jellemzése); 4-6 (az ilyenek méltó büntetése); 7 (könyörgés Izrael megszabadításáért). 1. Az itt törekvéseivel jellemzett „esztelen” vagy „értelmetlen” ember az, aki semmibe veszi Isten korlátlan uralmát. 3. A Róm 3,10-12-ben Szent Pál érvet kovácsol ebből a versből amellett, hogy minden ember (zsidó és pogány) egyformán bűnös. A zsoltár azonban csupán az erkölcsi rend jelenvaló romlását hangsúlyozza (vö. Zsolt 12,2-3). 7. ha majd az Úr jóra fordítja népe sorsát: Amennyiben ez a fogságra való utalás (vö. Zsolt 126,1), annyiban későbbi kiegészítés lehet.
33Zsolt 15. „Bevonulási szertartás” ( 12). Szerkezete: 1 (A hívek kérdése); 2-5a (egy vallási tisztségviselő válasza); 5b (megerősítés). 1.ki lakhat: Azaz miféle ember méltó arra, hogy imádja Istent? sátradban: A templomban; 16. szent hegyeden: Azaz Sion hegyén, amelyet azért neveztek így, mert feltételezték, hogy az istenek hegyen laknak. 2-5. Isten színe elé járulni az a személy méltó, aki nem károsítja meg felebarátját (vö. Róm 13,10). 2. Igaz ember az, aki igazságot cselekszik nyelvével (beszédével) és tetteivel („szeplőtelenül jár” és cselekszik). 4. megesküszik felebarátjának: Ez az olvasat inkább a LXX, mint a TM szövegét („saját kárára”) követi. 5. Kamatra kölcsönözni pénzt szigorúan tilos volt (Kiv 22,25; Lev 25,36-37; MTörv 23,19-20, Neh 5,7), mert azt zsarolásnak tekintették. meg nem inog sohasem: Az akadályokat leküzdve haladni a boldogság ósz-i képe; megbotlani vagy elesni pedig a romlásé (Péld 3,23; 4,12; Iz 40,31; 63,13; Jer 31,9).
34Zsolt 16. Bizalomzsoltár. Szerkezete: 1-6 (az Úrba vetett, kizárólagos hit megvallása); 7-11 (a bizakodás kifejezése). Mindegyik rész Isten jelenvaló (5-6. v.) és eljövendő (10-11. v.) gondoskodásának leírásával ér véget. 1-2. Az egész zsoltár áttekintése. óvj meg engem: A 7-11. versekre utal; a „tebenned van reményem” a 3-6. versekhez tartozik. 3-4.a szentekben: Nehézségeket vet fel; valószínűleg a pogány istenekre, és nem a jámbor zsidókra vonatkozik. A zsoltáros megesküszik, hogy semmi köze a pogány istenekhez. 5.örökségem és kelyhem osztályrésze: Vö. Zsolt 142,6. 6. Utalás az ígéret földjének a zsidók közötti felosztására (vö. Józs 18,8.10; Zsolt 78,55). A leviták „része” nem egy bizonyos terület volt, hanem maga Isten (Szám 18,20). 8.meg nem ingok: Vö. Zsolt 15,5. 10.az alvilágban: A héb. šaat jelentése „gödör” (azaz „sír”, vagy az alvilág). A Csel 2,25-31-ben és 13,35-ben idézett LXX egy „romlás” jelentésű szóval fordítja. 11. Minden bizonnyal az a motívum tér itt is vissza, hogy megtapasztalja Istennek a templomban való jelenlétét (vö. Zsolt 36,9; 63,6). az élet útját: Az ósz-i bölcsességirodalomban ez a helyes életvitelre utal (Péld 2,19; 5,6; 6,23; 15,24). Itt azonban talán az „életnek” arra a teljességére, amit az isteni jelenlétnek a templomban való megtapasztalása jelent ( 16).
35Zsolt 17. Egyéni panaszdal. Az a nézet, hogy ez egy „virrasztás-zsoltár”, amelyet éjszaka, a templomban imádkoztak, gyenge lábakon áll. A zsoltár eredeti környezetét nehéz felidézni. Lehet egy hamisan vádolt ember könyörgése, vagy a királyé, akit lázadók és idegen ellenségek szorongatnak (ld. Zsolt 18). Szerkezete: 1-5 (a zsoltáros Istenhez fordul segítségért, mert igazságos voltában bízik); 6-12 (kéri, hogy szabadítsa meg ellenségeitől); 13-15 (záró könyörgés: az istenteleneket pusztítsa el, és a zsoltárost részesítse az isteni jelenlét áldásában). 1.igaz ügyemet: Az „igaz” (pontosabban az „igazság”) szó az utolsó versben is előfordul, ami inklúzió. 3-5. Ez a látszólag dicsekvő hangnem elfogadott volt az Istenhez folyamodó hűségének kifejezésére (Zsolt 7,8-11; 18,21-24; 26,2; 19). 7-10. A héber szöveg nehézségeket vet fel. 14. Kérdéses; valószínű értelme: „Pusztítsd el őket hatalmaddal, Uram, pusztítsd ki őket a világból! Tüntesd el őket az élők közül!” (Dahood). 15.színed látása tölt el, amikor fölébredek: Vagy talán „Eltölt színed látása, amikor megpillantom arcodat” (vö. LXX), ami a „szemét mereszti” vagy „rábámul” jelentésű ritka ige (vö. Én 2,9: hāî), inkább mint a „fölébred”. A kifejezés valószínűleg Isten templomi szemlélésére utal, kontrasztba állítva a zsoltáros ellenségeinek végzetével (13-14. v.).
36Zsolt 18. Hálaadó, királyi himnusz. Egy másik változatát a 2Sám 22,2-51 őrzi. Szerkezete: I. rész (2-31. v.): 2-4 (a megváltó Isten dicsérete); 5-7 (a zsoltáros nyomorúsága); 8-20 (a szabadulás mint istenjelenés); 21-31 (Isten megóvja az igazat); II. rész (32-51. v.): 32-46 (Isten megerősíti a zsoltárost, hogy legyőzhesse ellenségeit); 47-51 (dicsőség az Istennek, aki megmenti a királyt). 2-4. Az egész zsoltár felirata, amely a fő témát jelöli meg: ha az igazak Istenhez fordulnak, megszabadulnak ellenségeiktől. 5-7. Mitologikus nyelvezet; a halál és az alvilág hatalmába akarja keríteni a zsoltárost. 8-16. Istennek mint valóságos felmentő seregnek a leírása jellegzetes példája a teofánia nyelvezetének (vö. Kiv l9,16-20a), amely gyakran hangsúlyoz olyan jelenségeket, mint a vihar és a földrengés. 20.a szabad térre:Ld. a Zsolt 4,2 magyarázatát. 26. A héb. tāmîm („tökéletes”, „feddhetetlen”) kulcsszó (vö. 26b, 31., 33. v.). Isten kitárja a szívét azoknak, akik áhítattal ugyanezt teszik. 32-46. Az I. rész azt írta le, hogyan avatkozott be Isten, hogy megmentse a királyt ellenségeitől. A II. részben Isten magát a királyt erősíti meg, hogy győzedelmeskedjen. 44-46. Nehézségeket vet fel. Valószínűleg az a lényege, hogy a legyőzött ellenségek elismerik a király uralmát. 45. Ez utalás arra, hogy a legyőzöttek elfogadják a győztes fennhatóságát. 47-51. A vers záradéka dicsőíti Istent, aki a zsoltárost megvédi ellenségeitől.
37Zsolt 19. A zsoltár két, elkülöníthető részből áll: 2-7 (teremtéshimnusz) és 8-15 (bölcsességhimnusz). A második rész tovább osztható: 8-11 (Tóra himnusz) és 11-15 (bűnvallomás és bűnbocsánatért való könyörgés). Jóllehet sok magyarázó érvelt már amellett, hogy a 19. zsoltárt két, eredetileg különálló részből rakták össze, a tematikus kapcsolatok ez ellen szólnak. A teremtés és a bölcsesség teológiájának kapcsolata közismert. 2. A dicsőség és Él („Isten”) kapcsolatához ld. Zsolt 24,7.10 („dicsőség királya”) és 29,3 („Él, a dicsőséges”). A „glória” egyaránt jelenti az istenséget körülvevő dicsfényt és viharfelhőt (Kiv 40,34; Zsolt 18,12-13). 3. Úgy is fordítható: „(Az egek) nap mint nap az ő igéjét hirdetik; (az égbolt) éjről éjre az ő tanítását terjeszti”. 5-7. A figyelem most a napra mint a törvény és az igazság istenére összpontosul, ám a nap itt, mítoszától megfosztva nem más, mint Isten egyik műve. 8. A vers távlatai a teremtés isteni műve felől az Úr törvényének Izraelt gazdagító adománya (a Tóra) felé nyílnak (amit az istennevek változása jelez). A bölcsesség és a Tóra kapcsolatához vö. Zsolt 1,2. 9.megvilágosítja a szemet: Vö. Zsolt 4,7. 14. Itt inklúzió van a Tóra-himnusznak a 8. versben olvasható kezdetével. A törvény szeplőtelen tökéletességét tükrözi a zsoltárosnak az a kívánsága, hogy szeplőtelen legyen.
38Zsolt 20. Királyi zsoltár, a nép könyörgése, hogy Isten segítse győzelemre a királyt a harcban. Szerkezete: 2-6 (a nép előadja kívánságát); 7-10 (kifejezi bizalmát). 2-4. A nép nemcsak a király személyéért könyörög, hanem érte mint olyan személyért, aki által Isten megáldja népét, és megvédi ellenségeitől. 2.hallgasson meg: Ugyanaz, mint a 7. versben „meghallgatta” (ld. még Zsolt 118,21). 5. bánjon veled szíved szerint: valószínűleg szabályos, királyi kérelmekre utal, melyek a nemzet életét befolyásolják (lásd 1 Kir 3,10-11; Zsolt 21,2-12). 7. Vö. Zsolt 60,7b és a Zsolt 71,18b magyarázata. 8. azok lovaikban (bíznak): Pontos jelentése vitatott; vö. Zsolt 33,17. „Dicsekednek” vagy „erőt nyernek” is lehetséges. 10. Az ige jelentése vagy „válaszolj nekünk” (NAB, magyar fordítások) vagy inkább „felelj neki” (ti. a királynak).
39Zsolt 21. Hálaadó, királyi himnusz; egyesek szerint az alkalom egy győzelem a harcban. Szerkezete: 2-7 (az Úr megáldja a királyt); 8 (középpont és átmenet); 9-14 (könyörgés azért, hogy az Úr a király ellenségeit pusztítsa el). 2.Uram, hatalmadon örvend: Ez a kifejezés a 14. versben visszatér, és inklúziót alkot, ami a költeményt keretezi. 5-6. Az „élet… dicsőség és ékesség” áldásáról vö. Zsolt 8,6. 8. Ez a fordulópont a költemény mindkét részével kapcsolatban áll: „a király” a 2. verssel, „az Úr” pedig a 2. és a 14. versekkel köti össze. 9-11. Az Úrnak a király iránti állhatatos szeretetéből következik, hogy az isteni harag elpusztítja a király ellenségeit, és azok utódait (Ter 19,24; Lev 10,2; Szám 11,1). Az Úr „emésztő tüzéről” ld. még Kiv 24,17; MTörv 9,3.
40Zsolt 22. Egyéni panaszdal, amelynek kezdő szavai hagyják el a megfeszített Jézus ajkát (Mt 27,46; Mk 15,34). Szerkezete: 2-12 (a jelen nyomorúsága szemben áll Istennek a múltban tapasztalt irgalmával); 13-22 (a zsoltáros ellenségei); 23-27 (buzdítás csatlakozásra Isten dicséretéhez); 28-32 (a dicsőítés egyetemes kórusa). A zsoltár valamennyi részének tematikus egysége fölöttébb valószínűtlenné teszi, hogy több darabból rakták volna össze. 2.távol van szabadulásomtól: Gyakran helyesbítik arra, hogy „távol van kiáltásomtól”. Vö. Zsolt 18,42; 27.10. 3.nappal… és éjjel: Miután a zsoltáros megtapasztalta Isten térbeli távolságát (2. v.), időbeli hiányát is megemlíti. 4. Talán „A szentek között [az „istenek tanácsában”]” vagy „a szent helyen [a mennyei szentélyben]”. 8-9.az Úrban bízott: A várt, megszabadító jövendölés helyett (vö. Zsolt 6,9-10) a zsoltáros ellenségeinek gúnyolódását hallja. 10-11. A zsoltáros Istennek kisdedként megtapasztalt, anyai gondoskodását idézi fel. 17. Rendkívüli nehézségeket vet fel. Szó szerint „Mint egy oroszlán kezemet és lábamat”. Javasolt fordítások még: „Kilyuggatták [pontosabban „átfúrták”] kezemet és lábamat”; „átszúrták kezemet és lábamat”; „(betegségtől) elszáradt kezem és lábam”. 23-24. A zsoltárosnak Istentől (2-3. v.) és a gyülekezettől (7-9. v.) való elszigeteltsége véget ér, mihelyt újra egyesül „testvéreivel”. 28-29. A zsoltárosnak a zsidókhoz szóló felhívása, hogy vele együtt dicsérjék Istent, itt már az egész emberiségnek szól. A 2. versben Isten nélkül üresnek talált teret most betölti a dicséret. 30-32. Az idő távlata (vö. 3. v.) ugyancsak visszatér a költemény végén. A jelen (30. v.: KNB: „akik a földben alszanak” helyett megfelelőbb fordítás: „akik a földön élnek”), a múlt („akik a porba leszállnak”) és a jövő (31-32. v.: „az eljövendő nemzedék”) egyesül a dicséret kórusában. 32.szabadítás (szó szerint: „igazságosság”): Az utolsó szavak felidézik a panaszdal első szavait („távol van szabadulásomtól”), és a Zsolt 22-t inklúzióval keretezik.